Szolgálat 58. (1983)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A magyar népi vallásosság

parasztok, parasztasszonyok egyensúlyt, békét, megnyugvást, reménységet és küzdeni tudó erőt találtak fájdalmas sorsukban, éppen azzal, hogy behatoltak abba az életformába (vagy helyesebben: kegyelemből részt kaptak benne), amely a szentek egyességében, Krisztus követésében, bizalommal és gyermeki engedelmességgel fordul az Atyához: Istenhez, aki látszólag elhagyta őket, de ott áll előttük, hogy elfogadja életük áldozatát, amellyel kezébe ajánlják gyötrött lelkűket.

Itt mi hívők már magunkra maradunk. Nemcsak azért, mert akik nem hisznek, nem értik, nem osztják, nem helyeslik a vallásos alapélményt, amelyet csak sajátos társadalmi viszonyok a személyiséget elidegenítő vetületének tartanak. Az űr még nagyobb közöttünk. A vallásos élményt csak kívülről figyelő olvasók még azt sem látják be, hogy ezek a szövegek a mi kincsünket alkotják. Nem merülnek föl a ráolvasásokban, a siratásokban és az altatódalokban a kereszténységet megelőző, a kereszténységnek ellenszegülő pogány hagyományok jelei? Nem igyekeztek a keresztény papok elfeledtetni ezeket a szövegeket? Dehogy nem, feleljük. Csakhogy mi minden őszintén vallásos szövegben a magunk életének visszhangját halljuk. Alexandriai Szent Kürillosz azt írta, hogy a pogány görög bölcselők Krisztus felé vezető pedagógusok voltak, csaknem úgy, mint az Ószövetség prófétái. Mi is Krisztus felé vezető nevelőket látunk a régi pogány énekesekben. Szép versezeteik azonban a történelem egy pillanatában károsak, veszedelmesek, Krisztus-ellenesek voltak, mert arra bátorították a régi magyarokat, hogy álljanak meg az úton, maradjanak meg az előfutárnál, ahelyett, hogy alapélményük dinamizmusát követve túlhaladjanak a kezdetleges formákon, az élmény teljessége, a Krisztusba való öltözés felé. Ez a történelmi pillanat elmúlt. Számunkra az ősi szavak éppen oly kevéssé veszélyesek, mint ahogy a barokk vallásosságnak nem ártott, ha a mennyország helyett „az Olümposz csúcsáról“ beszéltek a költők. A regösök nyelvében nincs már a keresztény fejlődésnek ellenszegülő erő. Akármi volt a „boldog" szó eredeti jelentéstartalma, a „Boldogasszony“ a mai embernek a Názáreti Jézus anyja, akit az evangélium szerint minden nemzedék boldognak hirdet (Lk1,48). Nem valószínű, hogy valaki a ráolvasásnak gyógyító erőt tulajdonítana, eltekintve talán a kuruzsló szuggesztív befolyásától és az áldás, illetve az ima természetfeletti hatásától. Ma nem a sámánok révülése veszélyes a hitélet tisztaságára. A transzcendens világ felé való fordulás archaikusán eltorzult formái elvesztették jelentőségüket; számunkra aligha lehetséges más vallásos élmény, mint a Krisztushoz fordulás. A kifejezetten babonás, illetőleg mágikus szövegek igen ritkák; az emberfölötti erőkhöz való fordulás mindig ízelítő a vallásos élményből, tehát valamiképpen Krisztus felé vezet.

4. Különösen megkapó, hogy ezek a népi szokások, imák, énekek és áldások a vallásos élményt a költészet nyelvén teszik megközelíthetővé. Paul Ricoeur megtanított bennünket arra, hogy a költői nyelv alkalmasabb az evangélium tolmácsolására, mint a pusztán tényt vagy parancsot közlő beszéd nyelve. A kereszténység elsősorban nem elmélet, nem szabályzat, hanem út, az Atya és

6