Szolgálat 58. (1983)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A magyar népi vallásosság
a felebarát felé megélt magatartás kialakítása Krisztus Urunk által a Szent- lélekben: központja a belső élmény, a hit, remény és szeretet. A költői nyelvnek pedig éppen az a jellegzetessége, hogy a belső élményt közvetíti. Amellett a hit olyan valóságról beszél, ami nem esik az érzékek tapasztalata, a laboratóriumi kísérletek hatáskörébe; éppen ezért fogalmaink a hit titkait csak tökéletlen módon, analógia által tükrözik. A költői nyelv sajátos eszköze a metafora, a szimbólum, amelyben az érzéki tapasztalat útján szerzett fogalmak túlmutatnak magukon, és bár valóban kifejeznek valamit, nem engedik elfelejteni, hogy hitvallásunk és annak tárgya között nagyobb a különbség, mint az egyezés. Tegyük hozzá, hogy a szimbolikus nyelv, a képekben szóló beszéd megközelíti a közvetlen tapasztalat élmény-serkentő erejét. Jobban feltárja a misztériumot, mint a világos és pontos fogalmat használó elemzés, mert a valóságnak nemcsak egy-egy elvont oldalát, hanem konkrét egészét idézi szemünk elé. Erősebb a hatása, mint a puszta értelemhez szóló szabatos fejtegetésnek, mert az egész ember értelmi, akarati, érzelmi reakcióját váltja ki. Valljuk meg, ez a felfogás nem mindig talált visszhangra az előző nemzedék lelkipásztorainak gondolatvilágában. A szemináriumi oktatás erősen intellektuális iránya módfelett hangsúlyozta az igazságközlés fontosságát. így némileg háttérbe szorult annak a jelentősége, hogy a hallgató az igazság hatása alatt új vallásos személyiséget formáljon magában, amelynek középpontja az, hogy Krisztus Urunkkal mondja a Szentlélekben Istennek: „Abba! Atyám!“ és embertársának: „Testvérem!" Más szóval: a kateketika és a homiletika túlságosan kiemelte a hallgatóban a „tanuló“ magatartását, és némileg elhomályosította a „tanítvány“ szerepét. A tanuló igaznak fogad el egy személytelen állítást, a tanítvány magáévá tesz egy személyes létformát; a tanuló célja a tudás, a tanítványé a találkozás és a közösség élménye. Ehhez járul, hogy azokban a korokban, amelyekben a vallási élet lendülete meggyengül, a hívők, és még inkább lelkipásztoraik, némileg idegenül állnak a metaforákban bővelkedő, költői nyelven kifejezett vallási élmény előtt. Az ilyen időkben az egyház csak fogalmilag pontos, a spontán fakadó képektől mentes, majdnem azt mondhatnánk, steril nyelven beszél, és a templomokat is „megtisztítja“ az egyszerű ember vallásosságának szabadon burjánzó, a tudós szkémákat szétrepesztő megnyilatkozásaitól. De ez a hidegen szabatos formanyelv nem kedvez a vallásos élet fejlődésének. Hány a XVIII. és XIX. században épült klasszicizáló vagy gótikus templomunkban, műemlék-székesegyházunkban érzik a hívek a hit melegének hiányát, milyen szívesen térnek be egy-egy meghitt, bár talán művészi szempontból nem kimagasló kápolnába! A mi korunk nem tűnik ki a vallásos élet spontán, kötetlen lendületében. Új liturgiánk, szentbeszédeink talán mintaszerűen visszatérnek a források termékeny alap- gondolataihoz, de inkább szólnak az észhez, mint a szívhez. Talán ez az egyik oka annak is, hogy sok hivő unottan nézi kifogástalan szertartásainkat és hallgatja okos igehirdetésünket, de otthonosabban érzi magát egy kis csoport megélt liturgiájában, dialogizáló bibliaolvasásában. 7