Szolgálat 58. (1983)
Tanulmányok - Ujváry Julianna: Liturgia és népszokások
hatotta népünk életét a vallás, mennyire átvitte az egyházi év ünnepeit a maga életébe, mennyire Istenétől és egyházától várta élete irányítását és befolyásolását! Nem vagyok szakember. Tulajdonképpen merészség tőlem ezzel a témával foglalkozni. De olyan ember vagyok, akit mindkettő érdekel, mindkettőben látom a jót, a szépet — és fáj minden, ami eltűnik belőle. (Ezért is örülök a magyar nyelvű liturgiának, mert úgy érzem, a megértés közelebb hozza az emberekhez a tartalmat is, és jobban életük részévé teszi, örülök még akkor is, ha itt-ott megfájdul a szívem, mikor a régi feltámadási körmenetek kezdetén mondott, hátborzongató és mégis ujjongó örömet okozó zsoltárrészletre gondolok, a „terribiliter magnificatus es“ mondatra.) Babonás volt-e népünk, babonák voltak-e népszokásaink? Nem tudom. Én magam is állítom, hogy faluról városba került magyarjaink hite, vallásossága azért tűnt el, mert nem volt mély, mert nagyrészt külsőségekből állt, és mert a környezet, az életmód változása a gyökér nélküli szokásokat is eltüntette. Mi tulajdonképpen a babona? Nyisztor Zoltán meghatározása szerint a Katolikus Lexikonban „babonát általában azért űznek, hogy ... rendkívüli, csodás dolgokat tudjanak végrehajtani, és ez varázslás. A babona bizonyos eseményeknek olyan meghatározott jelentőséget tulajdonít, amivel az nem rendelkezik. ... Ha tehát valaki ezeket az eseményeket mégis elvárja, csak természetfölötti erőktől várhatja. Mivel Isten nem ígérte meg sehol, hogy ilyen jelek vagy szavak alkalmazására meg fogja adni a kívánt eredményt, a babonás embernek tehát az ördögtől kell várnia azt. ... A babona felismerhetőségét három tényező segíti elő: sohasem tud felmutatni elégséges okot az elérendő eredményre; lényegtelen, semmis körülményeknek tulajdonítja a legnagyobb fontosságot; csalhatatlanul várja ezektől az eredményt.“ Valami tiltakozik bennem, hogy Nyisztor Zoltán meghatározását a népi szokásokra alkalmazzam. Legalább is nem mindegyikre. Jó részük a vallásos, egyházi liturgikus tevékenységekhez kapcsolódik. „A tulajdonképpeni népszokás nagy részben a vallásban gyökerezik (tágabb értelemben), vagy korábban ezzel kapcsolatban volt. Mint mondják, ,a mindennapi élet kultuszává' vált“ — idézi Dömötör Tekla Sartorinit. Bálint Sándor pedig ezt mondja: „A primitív népek átlelkesítették a természet anyagi rendjét ... a természet nem csupán érzéki valóság, hanem mélyértékű szimbólum és tanulság is szemükben. Sokszor tulajdonítottak tehát növényeknek, állatoknak, olykor élettelen tárgyaknak ... jelképes tartalmat, szakrális jelentést, emanáló erőt is." A középkor emberének lelke mélyén ott szunnyadt a pogányság maradványa, kapcsolata a természettel. Hitt annak ártó-gyógyító hatalmában. És az egyház felvette liturgiájába a természetet, szentelményeiben megszentelte. A szentelmények, mint tudjuk, látható jelek, amelyek főleg természetfölötti hatásokat hoznak létre: jóra való ösztönzést, gonosz szellemek távoltartását, földi javak védelmét. Anyaguk (só, tűz, víz, virág, fű) ugyan a természet világába tartozik, de a szentelés és áldás által ka42
