Szolgálat 58. (1983)
Tanulmányok - Ujváry Julianna: Liturgia és népszokások
Ujváry Julianna LITURGIA ÉS NÉPSZOKÁSOK Most múlt el húsvét. Mindannyian ismerjük sajátos „kísérőjelenségeit“: barkaszentelés, barkás körmenet, nagycsütörtöki spenótevés, kereplés, nagypénteki aszaltgyümölcsleves és pattogatott kukorica, keresztcsókolás, szent- sírlátogatás, házmeszelés, utcasöprés, ételszentelés — hogy itt valami nincs rendjén? Valóban nincs. A felsorolásban keveredik a rítus és a rítus. Bocsánatot kérek ezért a szójátékért. De a rítus az egyházi nyelvben vallási intézkedést, szokást, szertartást jelent. A magyar Katolikus Lexikon szerint „Rítus ama külső jelek és cselekmények, amelyek között a nyilvános isten- tisztelet folyik, és amelyeknek az a rendeltetésük, hogy a belső istentiszteletnek méltó megnyilatkozási keretei, jelentőségének külső megérzékítői és az istentiszteleten jelenlevők belső áhítatának fokozói legyenek.“ És mi az a másik rítus, amiről beszélünk? A Magyar Néprajzi Lexikon ezt mondja: „a helyesnek tartott viselkedés társadalmilag szabályozott lefolyása; az előírt mód, ahogyan egy vallásos vagy mágikus cselekményt végre kell hajtani, szokáscselekmény. A rítusok összessége vallási rendszerekben a kultusz, a népi kultúrában a szokások.“ A szociológiai lexikon a két jelentést egybekapcsolja, egymásból magyarázza: „A rítus rendszerint vallásosan megindokolt, pontosan előírt, közösségben végbevitt cselekmények, melyekkel a csoport különösen fontos, rendszerint meghatározott időben visszatérő folyamatokat vagy eseményeket akar kedvezően befolyásolni, előidézni vagy lezárni és ezáltal ésszerűen és tapasztalatilag nem pontosan áttekinthető, félelemkeltő kísérőjelenségeken vagy következményeken akar befolyást nyerni. így minden primitív népcsoportnál találunk bizonyos rítusokat az egyesek vagy a csoport életfordulóin (születés, legényavatás, házasság, halál, aratási idő, állatok ki- és behajtása stb.)“ Amikor egy húsvét előtti televíziós adásban egy osztrák falu 12 méteres barka-fáit láttam, vagy a kereplést, amellyel bejárják az egész plébánia területét és ajándékot kapnak érte, akkor merült fel bennem: hol van a határa a vallásos rítusnak és hol, hogyan lesz belőle népszokás? Mert a 12 méteres barkafa biztosan népszokás már, és az ajándékgyűjtő kereplés is túlhaladta a Rómába repülő harangok helyett történő időjelző (dél, misére hívás, Úrfelmutatás jelzése) feladatot — mint ahogy az eszmefuttatásom elején felsorolt húsvéti szokások jó részénél is elmosódott a „vallásos“ és a „népi“ közötti különbség. Néprajzi könyveket kezdtem nézegetni, nemcsak Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumát, de Dömötör Tekla dolgait is, aki a népi hiedelemvilággal foglalkozik (és nála a mai magyar tudományos szóhasználatot követve ebbe a vallásos hit is beletartozik), a jugoszláviai Jung Károly Gombosi népszokások c. művét, Balassa Iván könyvét a Bodrogközről — és elálmélkodtam, mennyire át41