Szolgálat 58. (1983)
Tanulmányok - Josef Bommer: Dinamikus egyházközség és népi vallásosság
telődésre? Ez a két kérdés az élet egységének és egészségének problémája, és a rájuk felhozott válaszok fejeződnek ki a vallásos szimbólumokban. 5. Szimbólum és szentség Ha a mai szóhasználatot vesszük, a szimbólum ugyanazt jelenti a keresztény hagyományban, mint a szentség, feltéve, ha a szimbólumot úgy vesszük, mint az embert és belső világát megjelenítő és megvalósító önkifejezést, a szentségeket pedig mint az egyházi közösség belső, isteni életét megjelenítő és megvalósító szertartásokat. Nem mindenki fogadta és fogadja el a két kifejezés azonosságát, aminek történetét és okait nincs módunkban itt tárgyalni. Azok viszont, akik elfogadják, régi hagyományra és komolyan megalapozott érvekre támaszkodnak. Nem is szólva arról, hogy a számuk sem csekély. A „szentség“ szó (sacramentum) a magyarban főleg az egyház fő kegyelemközlő szertartásaira utal, de szélesebb körben is használatos. Nagy megbecsülést, kiválóságot jelent az olyan kifejezésekben, mint „szentséges Szűz Mária“ vagy „szentséges Atyám“; kiváló, különös értékre utal a „szabadság vagy hűség szentsége“, ami rendszerint valami látható szimbóluma az említett erényeknek, vagy esetleg egy személy, aki azokat kiváló fokban megvalósította. A kifejezés többrétű használatának közös alapja az, hogy minden esetben egy láthatatlan, rejtett érték látható módon, mint szimbólum megjelent, vagy mint jel arra mutat. Az ember belső világából és az életből vett szimbólumok alkotják a szentségek antropológiai alapjait. Az emberi közösség értékeit kifejező és tovább építő szimbólumokat vette át Jézus Krisztus, és töltötte meg mélyebb tartalommal, anélkül, hogy az emberi értékeket elutasította volna; ezeket fejlesztette tovább az egyházi közösség, amelyet Isten Lelke éltet azért, hogy belső „isteni' életét kifejezze, és egyre intenzívebben élje. Josef Bommer DINAMIKUS EGYHÁZKÖZSÉG ÉS NÉPI VALLÁSOSSÁG Első pillantásra nehéz vállalkozásnak tűnhet egymással összebékíteni két olyan elütő dolgot, mint „dinamikus egyházközség“ és „népi vallásosság“. Mindkettő — az új egyházközség sürgetése és a népi vallásosság újbóli fölfedezése a teológia által — önmagában pozitiven értékelendő jelenség. Az egyház- község megújítása központi kívánság. Plébániáinknak egyházi közösségekké kell válniok. A pasztorálteológiai irodalomban terjedelmes helyet szentelnek az új „egyházközségi modellek“-nek. Az „egyházi közösség bűvöletéről“ van itt szó, arról, hogy a jövő egyháza csak élő közösségekben fog tovább élni1. Más oldalról és főleg más emberektől azt hallani, hogy újra fölfedezték a népi vallásosságot2. S itt világos átállás és új beállítottság jut kifejezésre azzal 32
