Szolgálat 58. (1983)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A magyar népi vallásosság
ban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk“ (1Kor 15,19). A halál utáni javak reménysége szervesen, lényegileg, elválaszthatatlanul hozzátartozik a keresztény élethez. Népi vallásosságunk egy kiváló ismerője viszont úgy ítél, hogy a magyar nép „kevésbé érzékeli és követi a hivatalos vallásszemlélet túlvilágra irányultságát, az esetleg kilátásba helyezett, sőt kiérdemelt örökkévalóság mennyei örömeit“. Ha ez így van (szerény nézetünk szerint az ítélet kissé túlzó), akkor meg kell vallanunk, hogy népünk vallásosságában fogyatékosság is van. Ebből persze nem az következik, hogy elvessük azt, ami van, hanem hogy megértéssel, a meglevő iránti nagy tisztelettel, gyarapítsuk a teljesség felé. Egy nagyon szép sirató énekben olvassuk, hogy egy özvegy így panaszkodik: „... egy se szól nekem, csak az az árva néma kereszt szól nekem, s az olyan némán suttogja, hogy nem találom ki, hogy lehetett az életet leélni..." Valóban, az eszkatológikus reménységtől megfosztott kereszt a legtöbb ember számára néma kereszt, és nem adja meg azt a teljes választ kérdéseinkre, amire kétségbeesetten szükségünk van. 3. Talán éppen a föltámadt Jézus végső, minket is magával sodró diadalába vetett reménység fogyatékos hangsúlyozása magyarázza meg, hogy népi vallásosságunk újabban kiadott archaikus emlékeinek alaphangulata olyan kevéssé örömteljes. Ennek természetesen több oka is lehet. Mindenekelőtt a nép századokon át elnyomott helyzete, sanyarú életsorsa természetszerűen a vallásnak erre az oldalára irányította a figyelmet. A gyűjtött emlékek műfaja is meghatározza tónusukat, hiszen Urunk kínszenvedésének és siratásának fontolgatása a késői középkor és a barokk lelkiség szokása szerint elsősorban a szánalom, a részvét felkeltésére irányult. Az is belejátszhatik a dologba, hogy a régi szövegeket elsősorban öregasszonyok emlékezetéből hívta elő a gyűjtők szorgalma, és ezeknek sajátos egzisztenciális helyzete természetesen könnyebben idézte fel a borongós hangulatú emlékeket. Mégis, feltűnően ritka a vallásos élmény derűs vagy éppen vidám oldalának kifejezése. A csángóknál még Mária bölcsődala is azon kesereg, hogy ez a kisdedecske kereszthalálra van szánva. Az a benyomásunk, hogy helyesen értelmezi archaikus szövegeink Mária-képét az a kutató, aki éppen az altatódalok kiadása során úgy jellemzi a Szűzanyát, mint akit „Jézus anyjává tett szomorú sorsa“. Szent Gábor arkangyal, milyen távol kerültünk a te üdvözletedtől! Mindebben nyilvánvaló egy igazi, életközeli, autentikus valóságérzés, kivált ha összehasonlítjuk a polgári vallásosság mesterkélt, aranyfüstös, karácsonyi derűjével, amely azért tudott gondtalan lenni, mert szívesen elfelejtette Simeonnak a lelket átjáró tőrre vonatkozó szavát (Lk 2,35). Helyes dolog emlékezni, hogy Jézus békéje nem az a béke, amit a világ ad (Jn 14,27): Krisztus Urunk asztalánál minden falatba bele van ütve a kereszt pecsétje. Hamis minden próbálkozás, amely a kereszt mellett, a kereszt elkerülésével akar derűt lopni az életünkbe. „Mégis ..Hitünk lényege, hogy elfogadja a boldogságok (makarizmusok) érvényét. A Zsoltároskönyv, a keresztény élmény nagy öntőformája, azzal a ki11