Szolgálat 58. (1983)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A magyar népi vallásosság

állapota. A megtérés abban áll, hogy beállunk Isten vándorló népébe, és útnak indulunk a bűnből, a Krisztus keresztjében való részesedésen keresztül, az ő föltámadásában való részesedés felé. Azért a kereszténység meglehet festett kép és faragott szobor nélkül, de elgondolhatatlan az elbeszélő szó nélkül.

Már most a magyar nép vallásos életének archaikus emlékeiben ez a történetiség aránylag kevéssé jut kifejezésre. Az alapvető élményforma egy kép szemlélete, egy jelenetnek szinte látomásban látott, jelennek érzett, beleérző ábrázolása. Mint a próféták jövendölésében, egybeolvad a múlt, a jelen és a jövő minden egymást követő állomása. Még a földi élet és az eszkatológiai beteljesedés közötti különbség is elmosódik. Mikor az imádkozó „nyitva látja a mennyországot“, ott is azt nézi, hogy „megfogták az Isten Fiát, vasdárdával dár- dázták, vasostorral ostorozták“. A „Boldogságos Szép Szűz Mária“ a „paradicsomban“ is „térdig vérbe, könyökig könyűbe" térdepel. A bűnös olykor nem a földi életben, hanem halála után, a mennyország ajtajában nyeri el a bocsánatot.

Van egy nagy előnye ennek a képszerű, minden történeti eseményt egyetlen jelenbe ötvöző megélés-formának: segíti az imádkozót, hogy belépjen a leírt üdvözítő valóságba, és magára öltse a szereplők életformáját. Ennek az irodalomnak kitűnő kutatója, Erdélyi Zsuzsanna írja nagy lélektani megértéssel: „Mintha a behelyettesítés és a kivetítés lélektani folyamata játszódott volna le bennük, nem is akármilyen változást okozva ezzel, hanem az alanyiság változását. Az eddig a szövegeken kívül álló adatközlő egyszerre a szövegekkel azonosuló emberré vált, azok alanya lett: immár a történés hőse, az események végigélője, a krisztusi-máriai sors elszenvedője. Külső jelek szerint (megrendülés, elérzékenyülés, sírás, kétségbeesett zokogás stb.) kétségkívül valamiféle belső katharzis részese. E transzcendenciába vetülő katharzisban láthatólag megkönnyebbültek, mondhatnám jól érezték magukat benne ...“

Ez az éles megfigyelés persze igen mély problémákat vet föl, amelyeket mintegy húsz esztendeje a francia pszichoanalitikusok és teológusok megbeszéléseikben nagy igyekezettel, de hiába feszegettek. A lényeget így lehetne megfogalmazni: jogunk van a Róm 6,2—6-ban leírt történést a „transfert“ kategóriájában is megfogalmazni? Ezt a kérdést itt természetesen zárójelbe kell tennünk. A fontos az, hogy a Krisztus szenvedését, Mária altatóját és siratóját mint jelen valóságot szemlélő, abba belépő, a nagy Szenvedőkkel azonosuló élmény jelentős segítség Krisztus követésében. Mivel pedig ez az azonosulás hitünk szerint végső fokon a feltámadt Krisztus kegyelme, teológiai szempontból is jogos egy pillanatra elvonatkoztatni a történet rendjétől, mert hiszen a halál és a föltámadás egymásba tolódnak, mikor Krisztus feltámadása nyilatkozik meg abban, hogy én most vele egyesülve fogadom el mindennapi halálomat.

Mégis csak ismét hozzá kell azonban tennünk: „de mégis ..Hogyan bízhatunk benne, hogy Krisztus Urunk üdvözítőnk, ha élete, ijiűködése végre is fellebbezés nélküli gyászba torkollik? Szent Pál igazán szerette a megfeszített Jézust, mégis kimondta: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztus10