Szolgálat 57. (1983)

Halottaink - Dr. Papp Arthur (Oltártestvére)

1946 óta ismertem öt, amióta kerületének papjaként dolgozom én is. Kissé zárkó­zott természete lassan olvadt fel, míg az évek hosszú során át baráti szeretetébe fogadott. De mindig példát mutatott kerülete papjainak udvariasságban, apostoli egy­szerűségben, szívjóságban. Különösen kitűnt egyházi felettesei: a pápa és püspökeink iránti mindenkori tisztelettudásában, irányelveik, útmutatásaik engedelmes elfogadásá­ban és készséges valóra váltásában. Bízón kérjük a lelki aratás Urát, küldjön új munkásokat aratásába, hogy az eltávo­zottak helyébe Isten Szíve szerint pásztorok kerüljenek ismét, akik meggyőzően hirdet­hessék Isten Országának húsvéti örömhírét jó Esperesünk példájára, szavukkal és éle­tükkel. Oltártestvére Dr. PAPP ARTHUR c. kanonok, rákoshegyi plébános (1906—1982) Halála gyászt és veszteséget jelent az amúgy is nagy paphiánnyal küzdő váci egy­házmegyének, mert ismét eggyel kevesebb pap lép az oltárhoz, az ambóhoz, a gyón­tatószékbe és a betegek ágyához. 53 éven át viselte a papi életnek sokszor nem könnyű igáját. Magas kora ellenére is hűséggel szolgálta az oltárt és a rábízott lelkeket, úgy, ahogy szentelésekor fogadta: usque ad ultimum halitum, az utolsó leheletig. Szinte szószerint vehetjük ezt, hiszen már betegen, az orvos figyelmeztetése ellenére is maga végezte a nagyheti szertartá­sok és a húsvéti liturgia jórészét. Elmondhatjuk, hogy a munka, a lelkipásztori munka mezejéről lépett az isteni Főpap, Krisztus elé. Eukarisztikus lelkületű pap volt. Szentmiséjét, hacsak beteg nem volt, el nem mu­lasztotta. Ahol működött — már kispesti káplán korában is —, bevezette az első csü­törtöki szentórát a hívek lelki felkészítésére első péntekre. Ezeket ő maga szerette tartani imával, elmélkedéssel. Jézushoz, a jó Pásztorhoz hasonlóan szerette a testi és lelki betegeket. Ő maga is gyakran gyónt, és szívesen gyóntatott. Első pénteken korán kiült a gyóntatószékbe, még akkor is, ha nem volt gyónó. Sokszor elmesélte, hogy édesapja egyszer mérgesen ment el a templomból elsőpénteken, mert nem volt ott a pap, és nem tudott meg­gyónni, mielőtt a gyárba ment volna. Akkor ő megfogadta, hogy mindig idejében ott lesz. Büszkén mesélte azt is, hogy 53 év alatt soha, sehonnan, semmiféle papi munká­ról nem késett el. A gyóntatószékben és a betegek ágyánál is mindig a jóságos atya volt, akihez szívesen fordultak, és akitől nem féltek. Nem egyszer mondta: minél öregebb vagyok, annál jobban szeretem a hivatásomat. Ezt nemcsak mondta, hanem úgy is viselkedett. Lelkipásztori módszereiben ötletes, egyéni és nagyon emberi tudott lenni, amivel megnyerte hívei bizalmát. Sokszor elmondta, hogyan vette rá az öreg hadfit beteg­ágyán a szentségek felvételére. Hiába kérték hozzátartozói, nem állt kötélnek. Arthur atya odaállt az öregúr elé, szalutált, és így szólt: Tábornok úr, megfújták a trombitát. Takarodó! Rapportra kell menni! — Csak nem? — kérdezte a beteg. De igen, — mond­ta Arthur atya. — No, akkor készítsen fel a rapportra! És felkészítette. Rákoshegyen 25 éven át volt szeretett és nagyrabecsült lelkipásztora híveinek. A templomot nemrég renováltatta kívülről és belülről. Amikor autót nyert betétkönyvé­vel, eladta, és árát teljes egészében a templomnak adta. Máskor is az egyházi szol­gálatból kapott pénzt elsősorban a templomra és a plébániára fordította. Nem volt anyagias. Szerény volt életmódjában és öltözetében is. Igaz pap volt, nem volt benne álnokság. Nem hordott álarcot, lelki álruhát. Nem volt kétszínű és farizeus. Ami a szívén, az a száján is. Ezen ugyan néha egyesek meg- botránkoztak, de ember volt, és ki merte mondani azt, amit mások nem mertek, ha 98

Next

/
Thumbnails
Contents