Szolgálat 57. (1983)
Halottaink - Dr. Papp Arthur (Oltártestvére)
1946 óta ismertem öt, amióta kerületének papjaként dolgozom én is. Kissé zárkózott természete lassan olvadt fel, míg az évek hosszú során át baráti szeretetébe fogadott. De mindig példát mutatott kerülete papjainak udvariasságban, apostoli egyszerűségben, szívjóságban. Különösen kitűnt egyházi felettesei: a pápa és püspökeink iránti mindenkori tisztelettudásában, irányelveik, útmutatásaik engedelmes elfogadásában és készséges valóra váltásában. Bízón kérjük a lelki aratás Urát, küldjön új munkásokat aratásába, hogy az eltávozottak helyébe Isten Szíve szerint pásztorok kerüljenek ismét, akik meggyőzően hirdethessék Isten Országának húsvéti örömhírét jó Esperesünk példájára, szavukkal és életükkel. Oltártestvére Dr. PAPP ARTHUR c. kanonok, rákoshegyi plébános (1906—1982) Halála gyászt és veszteséget jelent az amúgy is nagy paphiánnyal küzdő váci egyházmegyének, mert ismét eggyel kevesebb pap lép az oltárhoz, az ambóhoz, a gyóntatószékbe és a betegek ágyához. 53 éven át viselte a papi életnek sokszor nem könnyű igáját. Magas kora ellenére is hűséggel szolgálta az oltárt és a rábízott lelkeket, úgy, ahogy szentelésekor fogadta: usque ad ultimum halitum, az utolsó leheletig. Szinte szószerint vehetjük ezt, hiszen már betegen, az orvos figyelmeztetése ellenére is maga végezte a nagyheti szertartások és a húsvéti liturgia jórészét. Elmondhatjuk, hogy a munka, a lelkipásztori munka mezejéről lépett az isteni Főpap, Krisztus elé. Eukarisztikus lelkületű pap volt. Szentmiséjét, hacsak beteg nem volt, el nem mulasztotta. Ahol működött — már kispesti káplán korában is —, bevezette az első csütörtöki szentórát a hívek lelki felkészítésére első péntekre. Ezeket ő maga szerette tartani imával, elmélkedéssel. Jézushoz, a jó Pásztorhoz hasonlóan szerette a testi és lelki betegeket. Ő maga is gyakran gyónt, és szívesen gyóntatott. Első pénteken korán kiült a gyóntatószékbe, még akkor is, ha nem volt gyónó. Sokszor elmesélte, hogy édesapja egyszer mérgesen ment el a templomból elsőpénteken, mert nem volt ott a pap, és nem tudott meggyónni, mielőtt a gyárba ment volna. Akkor ő megfogadta, hogy mindig idejében ott lesz. Büszkén mesélte azt is, hogy 53 év alatt soha, sehonnan, semmiféle papi munkáról nem késett el. A gyóntatószékben és a betegek ágyánál is mindig a jóságos atya volt, akihez szívesen fordultak, és akitől nem féltek. Nem egyszer mondta: minél öregebb vagyok, annál jobban szeretem a hivatásomat. Ezt nemcsak mondta, hanem úgy is viselkedett. Lelkipásztori módszereiben ötletes, egyéni és nagyon emberi tudott lenni, amivel megnyerte hívei bizalmát. Sokszor elmondta, hogyan vette rá az öreg hadfit betegágyán a szentségek felvételére. Hiába kérték hozzátartozói, nem állt kötélnek. Arthur atya odaállt az öregúr elé, szalutált, és így szólt: Tábornok úr, megfújták a trombitát. Takarodó! Rapportra kell menni! — Csak nem? — kérdezte a beteg. De igen, — mondta Arthur atya. — No, akkor készítsen fel a rapportra! És felkészítette. Rákoshegyen 25 éven át volt szeretett és nagyrabecsült lelkipásztora híveinek. A templomot nemrég renováltatta kívülről és belülről. Amikor autót nyert betétkönyvével, eladta, és árát teljes egészében a templomnak adta. Máskor is az egyházi szolgálatból kapott pénzt elsősorban a templomra és a plébániára fordította. Nem volt anyagias. Szerény volt életmódjában és öltözetében is. Igaz pap volt, nem volt benne álnokság. Nem hordott álarcot, lelki álruhát. Nem volt kétszínű és farizeus. Ami a szívén, az a száján is. Ezen ugyan néha egyesek meg- botránkoztak, de ember volt, és ki merte mondani azt, amit mások nem mertek, ha 98
