Szolgálat 57. (1983)

Eszmék és események - Gondolatok (Eötvös József)

őrködik. Az isteni gondviselést vagy tagadnunk kell mindenben, vagy elismernünk.

Az istenség eszméje olyan, mint a nap, melynek reflectált világát mindenütt megtaláljuk, de amelybe gyönge szemünkkel egyenesen néznünk nem lehet; s ha valaki az istenség eszméjét, tiszta észlelés útján keresve, midőn a világosság kútfejéhez közelíteni akart, a fénytől elvakítva sötétben érzi magát, s végre ezen eszme valóságán kétkedni kezd, éppen nem csodálkozom rajta. Természetesnek tartom azt is, ha sokan elfoglalva a mindennapi élet gondjaitól s örömeitől, éppen nem törődnek az eszmével; hisz Istennek léte — hogy anyagi hasonlattal éljek — olyan, mint a lég köre, mely mindenfelől egyaránt hat, s melyet épp ezért észre sem veszünk. Sem azon tudományos atheismusban, mely a metaphysikai speculatio eredménye, sem azon közönyösségben, mely nem csak napjainkban, de mindig létezett, semmi meglepőt nem látok. De hogy valakinek hitét a természettudományokban tett haladás ingathatja meg, ezt érteni teljességgel nem tudom. Vagy e világ kevésbé nagy-e, mióta az egyes ködfoltokban, melyeket a csillagok között észreveszünk, egész világrendszereket ismerünk fel; avagy életünk vált-e kevésbé bámulatossá, mióta a mikroscop megmutatja, hogy azon lényeken kívül, melyeket eddig ismertünk, az élő s érező teremtményeknek egy véghetetlen sora létezik; vagy talán a nagy min- denség csodálatos rendje s emberi szívünk még csodálatosabb ellentétei meg- foghatóbbak-e, mióta a természet egyes törvényeit valamivel jobban ismerjük, s a világ nagy s kicsiny dolgainak kapcsolata valamivel világosabb lett előttünk? Több és több okot találunk, mely bámulatra ragad, és semmit, mi e dolgok keletkezését megmagyarázhatná. Minden lépés, melyet a természettudományok körében teszünk, csak azon tárgyak számát szaporítja, melyeknek első okát nem ismerjük, s a bámulatos harmónia, melyben az egész áll, s melyet éppen haladásunk után mindig tisztábban látunk, csak azon bámulatot emelheti, mellyel e mindenség teremtője előtt meghajlunk.

Mentői tágabbra terjed valakire nézve a physikai lehetőségek köre, annál több szüksége van arra, hogy akarata erkölcsi korlátok által szoríttassék meg.

Vallásos kételyeinknek legfőbb oka azon határtalan bizalom, mellyel saját eszünk korlátlan hatalma s csalhatatlansága iránt viseltetünk. Ha a tudományban tovább haladva, elménk szűk korlátáit ismerni tanultuk, s önbizodalmunk elenyészik: akkor kedélyünk szüksége visszavezet a vallásossághoz. Valamint az, ki mindig egy irányban halad, ha ereje ki nem fogy, megkerülve az egész földet, végre oda juthat vissza, honnan kiindult: úgy az, ki vallását a tudomány után fáradva vesztette el, azt csak a tudomány által nyerheti vissza. Mennél buzgóbban, mentői több sikerrel halad irányában, annál bizonyosabban s annál előbb fog visszatérni.

A vallás oly szoros összeköttetésben áll kedélyi és szellemi életünkkel, hatása annyira attól függ, hogy az szellemi és kedélyi szükségeinknek megfeleljen, hogy, midőn ezek változnak, módosulnia kell a vallásnak is, és így kétségtelen, hogy mindaz, ami vallásunkban nem az emberi természet, hanem csak

72