Szolgálat 57. (1983)
Eszmék és események - Hogyan lehetséges a kiengesztelődés a II. Vatikáni Zsinat után (Fr. Roger)
ténynek kinyilatkoztassa a katolicitást, mint a megvalósulás útján haladó reménységet, mint saját láthatóságát meghaladó valóságot, amelybe mintegy önmagán túllendülve próbál bekapcsolódni? Ilyenformán amikor Krisztus Péterre bízza az Egyházat, nem azért teszi-e, hogy legyen minden megkeresztelt pásztora, még azoké is, akik ideiglenesen visszautasítják? És vajon az egész földkerekségre kiterjedő egyetemes hivatásában a katolikus Egyház nem vállalhatna-e manapság még sokkal többet, mint gondolná? Távolról sem merítette még ki az Istentől felajánlott mérhetetlen lehetőségeket annak érdekében, hogy először a bizalom és megbocsátás kovászává váljék a keresztény családban, azután pedig még szélesebben: élesztővé az egész embercsalád tésztájában. Különben nem Krisztus Testének tagjai-e, s következésképpen nem a katolikus Egyház közösségébe tartoznak-e azok a keresztények, akik készek bizalommal viseltetni közös hite iránt? Mintha elmulasztottuk volna az ökumenlzmus egy óráját... A Zsinat elején akkorának tűnt az ökumenikus lendület, hogy már-már eggyé kovácsolta a szétszakadt egyházakat. XXIII. János azt állította: „Nem akarunk történelmi pert csinálni, nem igyekszünk megtudni, kinek nem volt és kinek volt igaza." Majd VI. Pál mint egyetemes pásztor bocsánatot kért a nemkatolikusoktól, amennyiben a megkereszteltek különválásának okaiban a katolikus Egyházat hiba terheli. A Zsinat utat nyitott, ígéret támadt, Istentől származó esemény robbant ki; a Zsinat képessé vált megfordítani a százados szakadásokat. De íme: a Zsinat után következő korszakban sajnos meg kellett állapítani, hogy az egység nem érkezett el. Mintha elmulasztottuk volna az ökumenizmus- nak egy óráját. Elmélyültek a kapcsolatok, a barátságok, de nem tudtuk elérni a célt. Azóta a nemes ökumenikus hivatás — hogy megmaradhasson — nem párhuzamos utakat hozott-e létre? A hitvallások nem tehettek egyebet, mint hogy folytatták külön-külön útjukat, minden bizonnyal békés együttélésben, amelyet párbeszédek és bizottságok tápláltak, de nem jutottak el a kiengesz- telődésig. Nem volt jelentőség nélküli, hogy a keresztények megismerték egymást különbözőségükben, és utána felszínre hozták a megegyezéseket. De ez még nem a kiengesztelődés. A keresztény hitvallások felelősei inkább azt sejtetik ma, hogy több évtizedre lesz szükség az ökumenizmus fölvetette strukturális kérdések megoldásához. Konkretizáljuk ma a Zsinat egyik nagy meglátását Hogy ma, tizenhat évvel a II. Vatikáni Zsinat vége után, előbbre haladjunk, alkalmazni lehetne az ökumenikus kiengesztelődésre a Zsinat nagy meglátását: 63
