Szolgálat 57. (1983)

Eszmék és események - Hogyan lehetséges a kiengesztelődés a II. Vatikáni Zsinat után (Fr. Roger)

Amint az ülésszakok négy évében reggelenként a Szent Péter bazilika felé tartottunk, a közeledés mindig egyforma vidámsággal töltött el: a Tiberis partjára érve az égbolt kitágult, lebegővé vált, fénybe borult. A bazilikába érkezve, mielőtt a megfigyelők tribünjére mentünk volna, először csendes imába merültünk ott, ahol az Eukarisztiát őrizték. A Krisztus kimondhatatlan jelenlétében való tartózkodás ajándékaként közvetlenül megsejtettük az Ország egyik lényeges valóságát: az Eukarisztiát, ugyanannak az egybehangzó hitnek és gondolkodásnak forrását. A Zsinat, a századok megerősítette biztonsággal merítve Isten szavából, minden eddiginél inkább elénk vetítette, hogy a katolikus Egyház elsősorban és mindenekelőtt az Eukarisztia egyháza.

Egyre tágabb katolicitás

A Zsinat több lényeges valóság mélyére hatolt. Többek között ilyenek voltak: az Egyház misztériuma; a Szentírás mint a hit forrása; a kollegiálisán élt püspöki szolgálat; Róma püspökének szolgálata, aki — jobban mint valaha — ökumenikus jellegű pásztorkodás megvalósítása felé tart; a papnak mint a közösség összegyűjtőjének szolgálata, — ezzel talán túl röviden foglalkoztak; a laikátus a lelkipásztori ajándékokban való több-kevesebb részesedésével, amit addig kevéssé kutattak ki; és minden között a legsürgetőbb követelmény: az alapvető emberi jogok támogatása.

A Zsinatnak gondja volt rá, hogy ne elégedjék meg a hit valóságainak egymás mellé állításával, hanem élő és szerves hierarchiájukban mutatta be őket: nem mindegyik található ugyanazon a síkon, mind jelentős, de a saját, jobban vagy kevésbé központi helyén. Nem túlzás azt mondani, hogy ezzel az eljárással a Zsinat megváltoztatta e valóságok bemutatását, hiszen odáig egészükben kellett elfogadni vagy visszautasítani őket.

A dolgoknak ez a szemléletmódja a továbbiakban lehetővé tette a katolicitás értelmének elmélyítését: nem határvonal, inkább a lényeges magból kiindulva mind tágabb koncentrikus körök egymásra következése, amelyek túlterjednek még az Egyház látható határain is.

Nem látjuk-e, hogy amikor mindinkább Istenre összpontosulunk, amikor mindig jobban a benső lényeghez közeledünk, akkor saját életünkben éppúgy, mint az Egyház közösségének életében eloszlik a szűkkeblűség és a kisajátítás szelleme? Nem tűnik-e egyszerre nevetségesnek, hogy határok meghúzását tartjuk szükségesnek? Ez a magatartás megérteti Krisztus gondolatának végtelen tágasságát és egyetemességét: „Aki nincs ellenünk, az velünk van“ (Mk 9,40).

Magának a zsinat lefolyásának során a katolikus Egyház olyan közösségként jelent meg, amely az egyetemesség, a katolicitás erős érzékét kapta. Tudatában van, hogy ennek úgyszólván a „karizmáját“ birtokolja.

Elmélkedjünk ezen. Nem pontosan a katolicitás iránti $rős érzéke tartja-e vissza a katolikus Egyházat, hogy relativizálja magát más egyházakhoz viszonyítva? De ugyanakkor nem hivatott-e a katolikus Egyház arra, hogy minden keresz62