Szolgálat 57. (1983)
Tanulmányok - Kozma György: Isten: igen, Egyház: nem?
elképzelésekben való csalódás állíthatja meg őket. Karl Rahner (Schriften Vili/ 355-373) öt mozzanatot különböztet meg abban a folyamatban, amely révén Isten egyetemes üdvözítő akarata Krisztus által az emberekben megvalósul: Isten anonim módon működni kezd kegyelmével az emberben; a lelkiismerete szavára hallgató ember ismeretlenül is, de együttműködik ezzel a kegyelemmel; a harmadik fázisban ez az együttműködés tudatossá válik; majd felismerve a kegyelem közösségi dimenzióját, közösséget keres (vagy formál) azokkal, akik szintén tudatosan együttműködnek a kegyelemmel; végül pedig ez a közösség az egyöntetűség kedvéért intézményesített formákat alakít ki, amelyek révén a kegyelemmel való együttműködést gyakorolja. Minden emberben ugyanaz a kegyelem működik ugyanúgy. Ez az alapja a missziós munkának, ez ad távlatot az ökumenikus törekvéseknek, és ez teszi érthetővé azok megtorpanását, akik talán még csak a harmadik lépcsőn állnak az imént felsoroltak közül, de rögtön az ötödik fázis követelményeivel találják magukat szemben. Ha egy Isten után érdeklődni kezdő ember oda nyilatkozik, hogy nem akar misére járni, szentolvasót imádkozni (Isten: igen, egyház: nem), még nem kell feltételeznünk, hogy a kárhozat fia, pusztán arról van szó, hogy a negyedik lépcsőt nem tudja átugorni. A keresztény vallások, így a katolikus egyház is három alapvető területen hoz létre intézményesített formákat. Krisztus prófétai, királyi és papi működésének megfelelően a hit megfogalmazásában (dogmák), az egyház kormányzásában (jog) és a szentségek, illetve a liturgia területén alakít ki közösségi formákat. Mint a zsinat óta újra ismeretes, ezek a közösségi formák nem változ- hatatlanok és nem tartanak örökké. Ha csak pl. az erkölcsi követelményekre gondolunk: hányszor módosulnak ezek az emberi környezet változásai miatt, amelyre alkalmazni kell őket?! Mennyivel más értelmet kap pl. a „Ne ölj“ parancsa egy vérbosszúra berendezkedett társadalomban, mint a műtőasztalon, vagy a szülőszobában! Mit tegyünk, ha az egyház felé közeledő, de megtorpanó embertől halljuk a jólismert kifejezést: Isten-igen, egyház—nem? Próbáljuk megérteni, hogy a kegyelmi élet fejlődésének öt szakasza közül melyiknél tart, és segítsük átlépni a következő szakaszba. Ha még csak magányos élményei vannak a kegyelemmel való együttműködésről, kóstoltassuk meg vele a közösség jóízét, eredményességét. Ha másokkal összefogva keresi a kegyelemmel való együttműködést, mutassunk rá a meglévő intézményes formák értelmére, de arra is, hogy ezek a jogos igényeknek megfelelően változhatnak is, bizonyos rendezett keretek között. A prófétai tevékenység, vagyis a tanítás területén jogos kívánalomnak tekinthető a nagyobb érthetőség igénye. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy sokszor az ún. „deduktív“ (általános elvek alkalmazása a konkrét esetekre) módszer helyett sokkal eredményesebb az „induktív“ magyarázat, amely a konkrét emberből indul ki, és jut el a kegyelmi valóságig. Az igehirdetés ezenkívül sokkal érzékenyebb lehetne a kérügma, a katekézis és a homília közötti különbségekre, és sokkal tudatosabban kellene alkalmaznia az adott 3 33
