Szolgálat 57. (1983)

Tanulmányok - Kozma György: Isten: igen, Egyház: nem?

Akik azonban centripetális mozgással befelé igyekeznek az egyházba, szintén meglepetten torpanhatnak meg az ajtóban, mert olyasmit tapasztalnak, amire nem számítottak. Talán furcsán hangzik, de igaz: az ilyeneknél nemcsak az okozhat nehézséget, hogy valami hamis elképzeléssel kopogtattak Isten háznépe otthonába, hanem az is, hogy nem hagyhatnak ki szükséges fejlődési szakaszokat.

Vegyük fontolóra mindkét csoport problémáját, hogy választ találjunk számukra abban a nagy kérdésben, miért döntsenek mégis az egyház mellett, jóllehet valóban létező hibákat tapasztalnak benne.

1. Akik távozóban vannak az egyháztól, és különböző hibákra hivatkoznak, ne felejtsék el, hogy lényeges különbség van egy egzisztenciális döntés és egy kritikus megjegyzés között. Egy létünket és lényegünket érintő döntés eredménye az elkötelezettség: szabad akaratból származó tetteink egy cél érdekében való megbízható, tartós sorompóba állítása. Részünkről cselekvő magatartást igényel. A kritikai megjegyzések ellenben bizonyos fogyasztói felfogásból fakadnak, és inkább passzív magatartást feltételeznek. Arról beszélnek, hogy mit vártunk, de elképzeléseink nem teljesedtek. Jóllehet mindkét gondolatsor: az egzisztenciális döntés előtti, vagy a kritikus megjegyzés előtti folyamat egy megfogalmazott mondatban végződik, természetük alapjában véve döntően különbözik. A kettőt összekeverni ugyanolyan végzetes tévedés lenne, mint a teremtő magatartást a szenvedéshez hasonlítani. Newman bíboros írta: bármely hívőnek ezer megoldatlan kérdése lehet a hittel kapcsolatban, anélkül, hogy hitbeli kételyei lennének. A kérdés nem döntés, mint a kételkedés. Aki az egyházban tapasztalt — esetleg tényleges — hibák miatt egzisztenciális döntést akarna hozni, az ugyanabba a tévedésbe esne, mint az aggályos lélek, amikor hitbeli jogos kérdései miatt bűnösnek, hitetlennek hiszi magát, holott erről szó sincs.

Az Európai Püspökkari Konferenciák 1982-es szimpozionjának megnyitó beszédében Hume bíboros különbséget tett a „szakramentalizált“ és az „evange- lizált“ keresztények között. Az utóbbiak jellemzője, hogy személyesen elkötelezték magukat Krisztusnak, míg az első csoportba tartozókat megtanították a szentségek vételének „technikájára“, de személyes elkötelezettségről szó sem volt. Ilyen keresztények között nem csoda, ha külső, kedvezőtlen körülmények között elpártolnak egy olyan életmódtól, amely feltételezte volna ugyan a személyes elkötelezettséget, de valójában nélkülözte. Akik az elkötelezettség dolgában járatlanok, azok könnyen össze fogják téveszteni a kritikus megjegyzéseket az egzisztenciális döntésekkel. Az egyháztagsággal járó személyes elkötelezettség a házastársi kapcsolathoz hasonlítható. Egy idős embert tréfából megkérdeztek, hányszor akart elválni feleségétől. Meghökkenten válaszolt: „Agyonütni persze sokszor akartam, de elválni?!?“ Ez az ember minden filozófiai fel- készültség nékül is jól ismerte a különbséget a hibák észlelése és a feladattól való menekülés között.

31