Szolgálat 57. (1983)

Tanulmányok - Adolf Exeler: A hithirdetés lehetőségei a fiatalok között

képzete kapcsolódik. Ha ehelyett erősebben hangsúlyozzuk a közlésben a kapcsolatot (kommunikáció), az semmiképpen sem szállítja le az igényességet a hit dolgában. Isten Országa, igazságosság, szabadság, üdvösség, közösség, béke, az evangélium minden középponti eszméje új kapcsolatot tűz ki célul az emberek között Isten erejében. Krisztus üzenetét nem puszta odahallgatás- sal sajátítjuk el, hanem úgy, hogy részeseivé válunk. A lényeget, vagyis a hitet elsősorban nem szavak közvetítik; a hit közlése mindenekelőtt eleven kapcsolat kérdése. Az újszövetségi értelemben vett hit azt jelenti, hogy más hívőkkel közösségben élünk, szemünket Jézusra szegezve. Persze épp ezen a téren nehéz legyőzni az idősebb nemzedék mélyen gyökerező bizalmatlanságát. Mostanában világszerte erős nosztalgia mutatkozik a régi katekizmus iránt, amely a megszokott egyházias beszédmódot használta, és a hit minden ügyéről teljes felvilágosítást nyújtott. A hit egyes őrei úgy gondolják: ha továbbadjuk a helyes szavakat és mondatokat, meg van mentve a keresztény hit. De közben könnyen szem elől tévesztik, hogy szavak és mondatok gyorsan üres hüvellyé válhatnak, ha nem duzzad bennük élet.

Az egyház ifjúsági munkájában fontos, hogy ugyanazt a dolgot egészen másképpen is ki lehet fejezni. Ezért esetleg kevésbé emlegeti a „Krisztus, Mária, egyház“ szavakat, inkább olyan mozzanatokat, mint „béke, éhség, aggodalom, remény“. A hit ennek megfelelő közlésében elsősorban az emberről van szó. (Vö. a Redemptor hominis körlevelet!) Egyáltalán nem arról van szó, hogy elrejtsük Krisztust, de arról sem, hogy kívülről kényszeresük rá az emberekre, és így terhes idegen testnek érezzék. Úgy kell tudni megtapasztalni őt, mint az élet döntő segítségét. Nem szívesen beszélek a feltámadásról, ha egyúttal nem válik világossá, hogy ez a téma összefügg az emberek lázadásával minden ellen, ami méltóságukat pusztítja és aláássa. Nem szívesen beszélek az örök életről, ha ennek reménye egyben nem kapcsolódik össze elkötelezett fáradozással az embersors már most érezhető, megfelelő javításán.

Az ilyen megváltozott hangsúlyoknak más eljárásmódok is felelnek meg. Már nem sokat várunk monologizáló prédikációktól. Sokkal inkább kölcsönös csoportmunkától. Nem annyira tanításról van szó, mint lelki folyamatok elindításáról; ez a folyamat ad otthont a hit megszületésének.

A felnőttben, aki erre a közlő kapcsolatra vállalkozik, nem elég a teológiai, tárgyi tájékozottság; éppen olyan fontos a megfelelő szociális beállítottság. Ez magában foglalja például, hogy készen kell állnia a megnyilatkozásra személyes hitélményeire és beállítottságára vonatkozólag is, anélkül, hogy bármelyiket a többiekre kényszerítené. De azt is, hogy figyelmesen tud másokra hallgatni, és biztatni képes az önálló megnyilvánulásokat. Csak így nyújthat igazi segítséget a hit terén, hiszen ez a segítség nemcsak számításba veszi, hanem elő is mozdítja az önálló döntés szabadságát.

Hit nem valósulhat meg az ugyanúgy hívők közössége .nélkül. Ennek megfelelően indítványozta Hermann Steinkamp, hogy erősebben hangsúlyozzuk a „koinonia“ mozzanatát, mint az értelmileg felfogott „kérügmáét“. A következő26