Szolgálat 56. (1982)

Halottaink - Pintz Bálint (Oltártestvére)

zett a tanári kar a bányász-özvegyek javára, Péter édesapjának mint brigádvezetőnek irányításával. Vass Péternek szívügye volt egy maradandó tatabányai gimnázium szervezése. Természetesen piarista gimnáziumnak tervezte. A fáradozás nem is maradt eredménytelen. Létrejött az iskola, de akkor már mint állami gimnázium.

Miután 1948-ban az egyházi iskolákat államosították, és 1950-ben csak kettő került újra a Rend vezetése alá, Péter a rendi együttélés keretén kívül maradt. 1948-tól 1956-ig alsógallai plébános volt a győri egyházmegye szolgálatában. Visszakívánkozott azonban az oktató-nevelő munkakörbe, és mint állami tanár egy évtizeden át működött Pesterzsébeten. 1968-tól visszatért Tatabányára, és a Szénbányászati Tröszt főelőadójaként vonult nyugalomba 1973-ban. Utána rendszeres lelkipásztori kisegítéseket végzett. Igen nagy képzettségű tanár volt, csalhatatlan ízlésű esztéta és az ifjúság vezetésére hivatott nevelő. Tanítványai egyéniségének hatása alá kerültek, és utóbb is lelkesen emlékeztek vissza rá. Lelkipásztorként jól helyt állt. Ö készíttette az alsógallai plébánia- templom megkapó keresztúti képeit, Feszty Masa alkotását. Utolsó éveit a Prohászka- kutatásnak szentelte, és nagy rokonérzéssel elsősorban a szentéletű szociális püspök kiadatlan írásait szerette volna sajtó alá rendezni. Egy Pázmány-válogatás összeállítását is megkezdte.

Életútja nem volt mentes a megpróbáltatásoktól. Ifjúkora óta szenvedett hátgerinc- bántalmakat. Egy éven át börtönt is viselt. Végül rákbetegség jelentkezett. Bár a sikerült sebészi beavatkozás sem vetheti véget a bajnak, egy évvel mindenesetre meghosszabbította Vass Péter életét. Fájdalmak nélkül, de táplálkozási és légzési nehézségek közt egyre gyengülve, lelkét a szentségekkel erősítve, szelíden hanyatlott a halálba.

Dávidházi Tamás

PINTZ BÁLINT (1899—1982)

A bácskai Kerényben született 1899-ben, 12 gyermekes, földműves családból. Apai nagybátyja, János, szentiváni plébános volt. Gimnáziumi tanulmányait Szatmárnémetiben, a teológiát Pécsett végezte. Ott szentelték pappá 1924-ben. Nagynyárádon és Új- petrén töltött káplánévei után 1928-ban került Somberekre, ahol 53 éven át — 1982. jan. 30-án a mohácsi kórházban bekövetkezett haláláig — aktívan működött. Közben 1971-ben címzetes apáttá nevezte ki főpásztora.

A Timóteusnak írt levél papi programja jut eszünkbe önkéntelenül is életéről (2Tim 4,2-5).

HIRDETTE AZ IGÉT: Nagynyárádon a Jézus Szíve-tisztelet mélyült el, Üjpetrén sok kispapnak örvendhetett. Munkája, emléke ma is él. Régi hívei közül többen eljöttek temetésére is.

Majd csaknem 54 éven át INTETT, KÉRT, BUZDÍTOTT a sombereki plébánia híveinek családjában és a filiális Görcsönydobokán. Lelkiismeretesen vázlatot készített minden hittanórára, szentbeszédre, szívgárdai, ifjúsági, katolikus köri, rózsafüzértársulati előadásra. Szívesen tartott kulturális előadásokat a környező falvakban, ünnepekre színdarabot írt, rendezett, ünnepi köszöntő verset állított össze. Erőforrása volt a napi elmélkedés — sétálva végezte —, a misére való készület és hálaadás, heti gyónás és a betegek buzgó látogatása. Percre beosztott napirendjét mindig megtartotta.

Előállt intéssel, kéréssel, buzdítással, AKÁR ALKALMAS, AKÁR ALKALMATLAN volt, s ezért nem egyszer volt része félreértésben. Újmisés káplánjai — húsznál több volt — kezdő lelkesedésükben egy-egy intéskor tán kissé duzzogtak is. Oltártestvérei szemében nem volt eléggé haladó, merevnek, száraznak tartották. Hívei körében pedig olyan időkben működött, amikor a JÓZAN TANÍTÁST NEM HALLGATTÁK SZÍVESEN . . . ÉS MESÉKRE HALLGATTAK. Emlékszünk a gőgös öntudatra csábító időkre. Sokat szenvedett: a németeknek nem volt eléggé német, a magyaróknak nem volt eléggé magyar.

99