Szolgálat 56. (1982)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A személyiség kiteljesedése
ami volt. A személy azonos marad léte első pillanatától a halálig, de a személyiség szakadatlanul változik, fejlődik, megszilárdul, vagy szétesik. 4. — Napról napra látjuk, hogy serdülő fiúk hogyan utánoznak egy-egy moziban látott, regényből ismert szereplőt. Otthon is, egymás között is megjátsszék a fásult vagány, a mokány farmer, a rendíthetetlen seriff alakját, nem mintha pisztolylövók vagy cowboyok akarnának lenni, hanem mert imponál nekik, hogy ezek az emberek (legalább a vásznon) igazi erős egyéniségek, és szeretnék, ha az ő még bizonytalan, ingadozó lényük is igazi személyiség volna. Ebben egészen megegyeznek nevelőikkel. A nevelő is arról beszél, hogy öntudatos dolgozót, művelt főt, jellemes embert akar faragni a reá bízott fiatalokból. Ezek a különböző célképzetek mind megegyeznek abban, hogy az igazi személyiség egy-egy konkrét formáját jelölik meg, mint a nevelés célját. Ha nem is fogalmazzuk meg ilyen formában, de mind meg vagyunk győződve arról, hogy a z igazi személyiség érték, mert aki azt kialakítja magában, jobban boldogul az életben, sőt önmagában is többet ér, mint az önmagával meghason- lott, bizonytalan, elvtelen, ingadozó, egyre változó ember. Persze nem a feltűnő, eredetieskedő, rendkívüli viselkedést tekintjük a személyiség megnyilatkozásának; akkor beszélünk személyiségről, ha a személy tulajdonságai harmonikusan összeillenek, beilleszkednek a valóság keretébe, megszilárdultak, úgyhogy akármilyen helyzetbe kerül az illető, mindig hű marad önmagához, és megfelelő módon oldja meg a külső-belső viszonyokból adódó feladatokat. 5. — Nem minden következetes, teljesen kifejlődött életforma érték, hanem csak az, ami megfelel a valóságnak. Napóleon jelentős személyiség volt, de ha egy elmebajos azt gondolja, hogy ö Napóleon, és mindenben úgy viselkedik, ahogy Napóleon viselkedett volna az ő helyében, akkor nem személyiség, hanem a karikatúrája a személyiségnek. Aki meg van győződve arról, hogy a jónak és rossznak van egy minden egyéni önkénytől függetlenül érvényes objektív mércéje, az csak az olyan embert tartja igazi személyiségnek, aki léte felépítésében számon tartja ezt a minden tapasztalaton túli, minden tapasztalatnak értelmet adó valóságot. Viszont a következetesen vallástalan ember a szenteket nem nagy személyiségnek, hanem vallásos rögeszme áldozatának látja. Mert a szent olyan ember, aki egész egyéniségét Isten felé sarkítja, és a vallástalan ember az istenfogalmat agyrémnek tekinti. II Ez a megállapítás már átvezet elmélkedésünk második témájára: mit mond keresztény hitünk a személyiség kifejlődéséről? A kérdés nem egyszerű, mert a Szentírás, a Szentatyák, az egyház tanító hivatalának dogmái nem ismerik a „személyiség“ fogalmát. A szó csak a középkori német misztikusok irataiban jelenik meg, de ott is egészen más értelemben, a Szentháromság személyeit alkotó hatékony vonatkozások megjelölésére. 7
