Szolgálat 56. (1982)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A személyiség kiteljesedése

Az, amit ma mondunk ezzel a szóval, voltaképpen csak a romantikában jutott be a köztudatba; Goethe mondatja Zuleikával, hogy az emberi lét legnagyobb értéke a személyiség. Egy szűk látókörű biblicizmus ezzel befejezettnek is tekintené a kutatást, megállapítva, hogy az Isten szava semmit sem nyilatkoztat ki erről a mai ember számára olyan fontos fogalomról. De ha igazán hisszük, hogy a Szentírás „fáklya lábunk elé, világosság az útunkra“ (119. Zsolt. 105), akkor nemcsak hallgatjuk, amit az írás kifejezetten mond, hanem színe elé vezetjük és megítéltetjük vele minden új élményünket, problémánkat. Isten nem egyszer mond valamit, ami megérteti velünk, hogyan kell gondolkoznunk arról, amiről semmit sem mond. Hogy ez a „megértetés“ ne legyen alaptalan találgatás, a kérdést így tehetjük fel: igaz, a Biblia nem beszél a „személyiségről“; de nem mutat rá valamire, amit mi ma személyiségnek mondunk? Nem tesz megállapításokat „kifejlődéséről“; de nem írja le, mi a jelentősége annak, ha ez a valóság, ami eredetileg „még nem“ volt végleges adottság, egyszer csak „már“ megvalósul egész mivoltában?

1. — Kezdjük vizsgálódásunkat az Isten képmásának fogalmával. Szent Pál szerint Isten választottjait „eleve arra rendelte, hogy fiának képmását öltsék magukra, így lesz ő elsőszülött sok testvér között“ (Róm 8,29). Ennek a megállapításnak hátterében az Isten dicsőségének misztériuma áll. Az Atya örökkévalóságában ismeri és szereti tulajdon értékteljességét, „dicsőségét“, és ez az ismeret és szeretet a titka annak, hogy egyazon értékteljesség él a Fiúban és a Szentiélekben. De Isten önmagán kívül, a teremtett létben is látni akarja ennek az értékteljességnek, „plérómának“ visszfényét; azért tökéli el a megtestesülést, hogy egyszülött fiának emberségében „benne lakjék testi formában az istenség egész teljessége“, és Krisztus Urunk életében részesülve, benne mi is ennek a teljességnek részeseivé legyünk (Kol 2,9). Krisztus Urunk tehát az Atya képmása (Kol 1,15; 2Kor 4,4), de mi is Isten képmásává válunk, ha Krisztus Urunkhoz hasonulunk (1Kor 15,49; 2Kor 3,18).

A Krisztusba öltözöttség, Krisztus Urunk követésének sőt utánzásának megvalósulása nem egyetlen, osztatlan, pontszerű elem, hanem sok jellemvonás egysége, és Szent Pál különböző összefüggésekben, különböző szempontokból, különböző részleteit sorolja fel (pl. 1Tesz 4,1-12; Kol 3,11-12; Fii 4,8; Ef 4,5-7; 6,13-17; vö. 1Pét 2 és 4); különösen megkapó a Lélek gyümölcseinek leírása, ahol az apostol három hármas csoportot jegyez fel: akik Krisztushoz tartoznak, az Atya irányában szeretetben, örömben és békességben, a felebaráttal szemben türelemben, kedvességben, jóságban, önmagukban hűségben, szelídségben, önmegtartóztatásban tűnnek ki (Gál 5,23-26). Van olyan jellemvonás, amely nélkül nincsen Krisztussal való egység, de a legtöbb váltakozik, senkiben sincs meg mindegyik, a Krisztusban való részesedés mindenkiben más-más árnyalatokat mutat, mindenki más-más adományokat kap, a Teremtő szándéka szerint való személyes hivatása szerint. Bár4 mindenki az egy Krisztus tagja, mégis más Krisztus-kép valósul meg az apostolban, az evangélistában, a pásztorban, a tanítóban stb. (Róm 12,4-8; 1Kor 12; Ef 4,10-16).

8