Szolgálat 56. (1982)
Tanulmányok - Puskely Mária: Egy érett személyiség: Avilai Szent Teréz
gyújtott értelme és akarata a legmerészebb vállalkozásokra sarkallta, haláláig nem volt többé megállása. E rövid tanulmány nem teszi lehetővé azt, hogy részletesen elmezzük Avilai Teréz lelki-szellemi beérésének, beteljesedésének folyamatát. És talán nem is szükséges, hiszen ő maga részletesen beszámol róla már érett fejjel megfogalmazott müveiben. Most mindössze néhány jelzésre szorítkozunk. Leírásából egy olyan vonzó nővel ismerkedhetünk meg, aki „elveszett szívvel“ járja a világot: az Énekek éneke menyasszonya, aki nem tesz mást, mint keresi és szereti Istenét, egész lényével küzd Isten országáért, és szenvedélyes szeretettel veti bele magát minden előtte álló feladat megoldásába. Bátor, és nem ismer megalkuvást, ugyanakkor tisztában van emberi gyengeségeivel. Bensőleg szabad, mindig az „igazságban halad“. Bátorság, alázat, vállalkozó kedv és gyöngeségeink ismerete látszólag ellentétes fogalmak. Valójában azonban a belső élet sajátos dinamikáját jelzik. A pszichikailag érett, kifejlett személyiség egyik sajátos vonása az önuralom. A belső központjában élő ember nem elnyomja szenvedélyeit, hanem helyes cél felé irányítja. Végeredményben olyan belső szabadságot él meg, amelyben helyet kaphat harag, öröm, olykor csüggedtség, anélkül azonban, hogy ezek alapjaiban fenyegetnék belső egyensúlyát. Teréz e belső harmóniájáról a Lelki számadásokban olvashatjuk a legszebb tanúságtételt. A belső érettség legbiztosabb fokmérője a szétsugárzó emberszeretet. Teréz teljes szabadsággal fordult mindenki felé, legyen az egy öszvérhajcsár vagy a főinkvizitor. Isten gyermekét tisztelte bennük, és az istenszeretet- ben való haladásukat óhajtotta. Keresztes Szent János mellett ebben a korban talán ő írta a legmegrázóbb sorokat az ember méltóságáról: „Mivel sokfelé megfordulok és sokakról beszélnek nekem, bizony olykor azt sem tudom, mit mondjak mást, mint hogy rosszabbak vagyunk az állatoknál. Nem értjük meg lelkünk méltóságát, és lealacsonyítjuk magunkat!“ (20. L) Azt akarta, hogy leányai, a kármeliták, barátai és akiket csak ismert, ne kis lépésekkel haladjanak, hanem repüljenek a belső szabadság és istenszeretet útján. Testvéri szeretetét ez a forró kívánság motiválta. Felebaráti szeretetében rendkívül megértő volt, gyakorlati és egyszerű. Nem terheket akart rakni nővérei vállára, hanem fel akarta szabadítani őket. Isten nem hóhér, nem szőrszálhasogató, hanem a lelkek szerető Szívű Jegyese. Erélyesen rendre utasította például azt az elöljárót, aki túlzott böjtökkel sanyargatta a közösséget; egy másikat meg arra kért, adjon a nővéreknek meleg ruhát, ha hűvösre fordul az idő. Az újoncokkal legyenek türelemmel, hagyjanak nekik időt arra, hogy beleszokjanak a kolostori életbe. Ne kicsinyeskedjenek, ha valaki nem tudja azonnal megtartani a csendre vonatkozó előírásokat, ne tegyék ki az elbátortalanodás kísértésének. De ugyanakkor az imában való kitartásra így buzdított: „Ki kell tartaniuk még akkor is, ha fejükre szakadna a világ“ (TU 21). 45