Szolgálat 56. (1982)

Tanulmányok - Kereszty Rókus: Az önszeretet és a felebaráti szeretet kapcsolata

sem tud jóllakni. A laodiceai egyháznak el kell ismernie, hogy „nyomorult, szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen“ (Jel 3,17). Ha a bűn nem lenne Isten szentségét sértő és az embert, Isten képmását önmagából kiforgató merénylet, a bűnös nem szorulna megbocsátásra; pusztán megértő, elnéző, nagyvonalú szeretetre volna szüksége. Isten irgalma azonban éppen abban nyilvánul meg, hogy a bűn teljes gonoszságát látja, s a bűnöst mégis végtelen szeretettel „üldözi“: a szajhává züllött Izrael minden menekülési útját elzárja, újra kicsalja magával a pusztába, hogy szívére beszélhessen (Óz 2,11-17). S amikor Isten szeretete behatol a lélekbe, annak nemcsak meglévő értékeit hozza napfényre, hanem új értéket teremt: a bűntől beteg lelket meggyógyítja, hogy eredeti természetének megfelelően Isten képmása legyen, az Ö szépségét és jóságát tükrözze. Zakeus és Mária Magdolna egészen megváltozik a Jézussal való találkozásban: Isten szeretete a szó radikális értelmében „új teremtménnyé“ (2Kor 5,17) teszi őket.

Az ilyen új életet kezdő lélek most már ki tud nyílni felebarátjának. Amint Isten megbocsátó szeretetében önmaga értékére ébredt, úgy most felfedezi felebarátja értékét is. Mivel megtapasztalta, hogy Isten szeretete a betegségből és halálból visszavezette az életbe, ő is szeretné ezt az élet- és értékadó szere- tetet közvetíteni embertársai felé. S amint Isten szerette akkor is, amikor még Isten ellensége volt, ő is szeretni akarja felebarátját, még ha felebarátja gyűlöli is őt. Bár a felebarát iránti szeretet jellemző már a megtérés kezdeti szakaszára is, elmélyülése csak később következik be. Kezdetben a lélek annyira meg van ittasodva Isten szeretetétől, olyan könnyűnek tartja az erények gyakorlását, hogy meg van győződve arról: mindenki másnak is épp olyan könnyen menne a megtérés, ha igazán megnyílna Isten kegyelmének. Ezért, bár tele van jóakarattal és buzgalommal a másik iránt, hiányzik belőle a türelem és az irgalom. Nem tudja megérteni a többi emberben a kicsinyességet, középszerűséget, a nagylelkűség és lelkesedés hiányát.

Több szent életében nyomon követhetjük ezt a fajta türelmetlenséget. így pl. Szent Bernát fiatal apát korában képtelen volt megérteni, hogy szerzetesei húsból-vérből való, földhöz tapadt emberek. Ugyanolyan mértékkel mért nekik, mint önmagának. Úgy gondolta, egy komolyan törekvő szerzetesnek nem lehetnek bűnös gondolatai. Mint önmagától, tőlük is „angyali tisztaságot“ kívánt. Következésképpen beszédei, kortársa és barátja, Thierry Vilmos szerint, vigasztalás és bátorítás helyett a kétségbeesés szélére sodorták rendtársait. De azok nem tiltakoztak, továbbra is őszintén megvallották hibáikat, érzéki kísértéseiket apátjuknak. Alázatosságuk gondolkodóba ejtette Szent Bernátot. Kritikusabb szemmel kezdte nézni saját buzgalmát, nagyobb tisztelettel rendtársai erényeit. Végül is arra a következtetésre jutott, hogy képtelen apáti tisztjének megfelelni, mivel a rábízottakat nem tudja a lelkiéletben vezetni. Vergődésében most Bernát maga jutott közel a kétségbeeséshez: mint apátnak, kötelessége volt szerzeteseit tanítani, tanításával viszont csak ártalmukra szolgált. Nyomorúságában Isten irgalmához menekült. Isten megvigasztalta, s ettől kezdve megváltozott

18