Szolgálat 56. (1982)

Tanulmányok - Kereszty Rókus: Az önszeretet és a felebaráti szeretet kapcsolata

arra, hogy minden tevékenységét, egyéni és társadalmi kapcsolatait is ebből a szempontból értékelje. Kis túlzással azt is mondhatnánk, a modern ember legfőbb kötelességének önmaga kiteljesedését tartja. Ha pedig úgy érzi, hogy eddigi hazája, élettársa, vagy munkaköre már csak „beszűkíti“ életét, azt hiszi, joga, sőt kötelessége, hogy új hazát, új élettársat, vagy új munkakört keressen.

Ugyanakkor azt is gyakran tapasztaljuk, hogy minél tudatosabban és elszántáéban központosítjuk energiánkat arra, hogy boldogok legyünk, annál biztosabban kisiklik kezünkből a boldogság. Ha két szerelmes együttlétük alatt azt kutatja: „Vajon most igazán boldog vagyok-e? Hogyan tudnék még több élvezetet szerezni magamnak?“, biztos, hogy meglévő örömüket is elveszítik. Hasonlóképpen ha valaki munkája közben azon rágódik, mennyire teszi őt boldoggá az, amin dolgozik, előbb-utóbb megcsömörlik munkájától.

Kérdezzük meg magunktól, mikor voltunk igazán boldogok. Valószínűleg olyan helyzetek jutnak eszünkbe, mikor annyira érdekelt a munkánk, hogy megfeledkeztünk minden másról, még saját boldogságkeresésünkről is; vagy annyira örültünk egy szeretett személy jelenlétének, annak, hogy valamit, végső fokon önmagunkat nyújthattuk neki, hogy ebben az egymás jóságát meglátó és értékelő kölcsönös szeretetben egy időre feloldódott az „én“ önmagáért érzett minden aggodalma és szorongása. Itt látjuk az emberi sors iróniáját: amíg közvetlenül saját boldogságunkat keressük, elfut előlünk. A boldogságot csak úgy kaphatjuk meg, mint ingyen hozzáadást, mint nem keresett „melléktermékét“ az odaadó munkának, a másik ember szeretetének. Bizonyára mindannyian megtapasztaltuk ezt, legalábbis futólagosán, rövid időre.

A kérdés, amelyre ebben a cikkben választ keresünk: hogyan magyarázza meg ezt az általános emberi tapasztalatot a keresztény hit, és hogyan segít ahhoz, hogy a felebarát szeretete ne csak futó epizód és elérhetetlen álom maradjon, hanem életünk szerves részévé váljék.

Az ember az Isten, pontosabban a Fiú képére van teremtve. Márpedig a Fiú fiúvolta az Atyával való közösségben, az Atya isteni létet adó szeretetének elfogadásában és viszonzásában valósul meg. Ezért a Fiú képmására teremtett ember is csak a szeretetben valósíthatja meg önmagát. Csak akkor éri el személyes kiteljesedését, ha nem marad meg önmagában és önmagának, hanem a szeretetben kitárul Isten és embertársai felé. Ezért az emberi egzisztencia alaptörvénye a jézusi mondás: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki azonban Jézusért (és embertársaiért) odaadja életét, megtalálja önmagát és boldogságát“ (vö. Mk 9,35). Mindez természetes, belső igény lenne az ember számára, ha nem vétkezett volna. De a bűnös számára csak olykor-olykor csillan fel az önmagát adó szeretet boldogító vonzása.

Hogyan érheti el a bűnös ember a felebaráti szeretetben való kiteljesedést? Hiszen mindig csak önmagával van elfoglalva. Csak az ízlik neki, ami saját élvezetét, saját nagyságát szolgálja. Lelke mélyén azonban nem tudja igazán tisztelni önmagát, sőt attól retteg, hogy egyszer mégis .csak kiderül alapvető értéktelensége. Ezért kell állandóan bizonyítania önmagának és másoknak,

15