Szolgálat 56. (1982)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A személyiség kiteljesedése
leszögezi, mit kell ezekről a kérdésekről a katolikus embernek tartani. A „dekrétum“ kis teológiai remekmű, és már Harnack észrevette, hogy polémikus iránya ellenére alkalmas arra, hogy kiindulópontja legyen a katolikus és a protestáns egyházak között a kívánatos kölcsönös megértésre és megbecsülésre vezető párbeszédnek. A zsinat azonban inkább arra ügyel, hogy érthetően kifejezze az egyes igazságokat, kevésbé van gondja egységes, rendszertani feldolgozásukra. Ha a keresztény természetfölötti tökéletességet mint a személyiség krisztusi kibontakozását értelmezzük, jobban megértjük, hogyan függnek össze az egyes állítások. A kegyelmi megújulás megindulása előtt, a Szentiélektől meg nem világosított ember teljesen képtelen arra, hogy akár csak egy lépést is tegyen a krisztusi istenképmás kialakítása felé. Ugyanis a tudatosan bűnében maradni akaró embernek megvan a maga személyisége, amelyre jellemző, hogy hol az élvezet, hol a siker, a kényelem vagy a hatalom, a környezet rokonszenve, a függetlenség, a szépség vagy a nyugalom, stb. ad értelmet az életének. Mindezek a személyiségek teológiai szempontból egyeznek abban, hogy fővonaluk valamilyen földi és evilági érték föltétien, önmagáért való igenlése. Már most az ilyen életformába a „hit“, az Istennek való teljes és szabad önátadás semmiképpen sem tud beilleszkedni. Azért a bűnös a maga erejéből sem elő nem készülhet a megtérésre, sem meg érdemelheti a megtérés kegyelmét. A megtérés, az új személyiség felvétele mégsem teljes lehetetlenség. A bűnösben is megvan a józan ész, a szabad akarat, és Isten, ha akarja, úgy illetheti ezeket a képességeket, hogy a kegyelem segítségével válságba jusson a bűnös ember életformája, kezdjen felbomolni az ideigvaló értéket abszolutizáló személyiség, életre keljenek a jövendő új személyiség csírái. A megtérés az értelme használatára jutott emberben csak úgy lehetséges, hogy a bűnös előkészül a megigazulásra. A zsinat föl is sorolja ennek az előkészületnek állomásait; a hitet, a félelmet, a bizalmat, a bűn utálatát, a jófeltételt. Miért szükségesek (többé-kevésbé kifejezett formában, többé- kevésbé tudatos módon) ezek az élmények? Nem önkényes isteni törvényekről van szó, hanem egy szerves „istentelen“ életforma felbomlásának, megtagadásának, meghaladásának lélektani követelményeit sorolja fel a zsinat. A megigazulás azonban nemcsak fokozatos különbséget jelent ezekhez az előkészítő élményekhez képest; a zsinati tanítás szerint a megigazulás ugrásszerű minőségi változás, amely Isten ellenfeléből Isten barátjává, Isten gyermekévé, a mennyország örökösévé teszi az embert. De hogyan lehetséges, hogy ilyen gyökeres változás jöjjön létre az emberben, anélkül, hogy észrevenné? A választ megkapjuk, ha meggondoljuk; a megigazulás abban áll, hogy az isteni kegyelem vonzása alatt új személyiséget öltünk'magunkra, amelyben az Istennel való fiúi viszony a legfőbb érték. Ritkán veszi észre az ember, mikor változik a személyisége. Mindenki szereti az élvezetet, anélkül, hogy azért 12
