Szolgálat 56. (1982)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A személyiség kiteljesedése
A Szentírás tehát nem ismeri ugyan a „személyiség“ elvont kategóriáját, mégis úgy írja le a Krisztus Urunkkal való egységben megvalósuló Isten-képmást, hogy ebben a leírásban megtaláljuk a személyiség-fogalom lényeges összetevőit. Bizonyos szempontból egy vérengző zsarnok, egy cinikus kéjenc, egy minden erkölcsi meggondolásra érzéketlen művész, egy szívtelen uzsorás is „személyiségek“, amennyiben egész gondolkozásukat, érzésvilágukat, magatartásukat, tevékenységüket egy érték felé sarkítják ki, és elnémítanak magukban minden más hajlamot, szükségletet. De ha azt nevezzük személyiségnek, aki a valóságnak megfelelő módon, a helyes értékskála szerint ad szerves egységet életének, akkor csak a Krisztus Urunk belső vonzásának engedő, Krisztus nyomán járó ember méltó a „személyiség“ nevére. 2.— Ugyanígy van a dolog a „kiteljesedés" fogalmával is. A fejlődés, kibontakozás, kiteljesedés szavak azt a jelenséget jelölik meg, hogy a dolgokban egy kezdetben többé-kevésbé rejtett alak, idom, jelleg, minőség folytonos változás során lassanként egyre jobban érvényre jut. A fejlődés fogalma rendesen biológiai példákat juttat eszünkbe, mint pl. egy élőlény növekvését, kialakulását. Hajiunk arra, hogy a folyamat végső szakaszát tökéletesebbnek tekintsük, mint az eredeti állapotot; feltételezzük, hogy a változó valóságban nemcsak a végső állapot lehetősége van meg kezdettől fogva, hanem valami hajlam is elérésére, és a végső jelleg valamiképpen célja a fejlődés folyamatának. Éppen azért ösztönszerűen kerüljük, hogy a képződmények felbomlását, a becsült tulajdonságok eltűnését, a képességek hanyatlását is fejlődésnek tekintsük. Ez a jelenség voltaképpen csak alig másfél évszázada lett tudatos meggondolás és kutatás tárgya. A múltban a fejlődés gondolata leginkább gyakorlati állásfoglalások során került szóba: az emberiség mindig megbecsülte, kereste azokat a tényezőket, melyek kedveztek bizonyos becses tulajdonságok kialakulásának. A Szentírásban már egy látszólagos ellentmondás is megsejteti velünk, hogy a krisztusi istenképmás fejlődésben fokozatosan megvalósuló életforma. A Teremtés könyve szerint minden ember Isten képmására és hasonlatosságára jön létre, és az Ószövetségben nincs nyoma annak a tanításnak, hogy a bűn megfosztja az embert ettől a nagy méltóságtól; az Újszövetség viszont úgy látja, hogy a bűnben született és a bűnben élő ember csak Krisztus Urunkkal való egyesülése révén válik Isten képmásává. Hogyan kell hát fölfognunk a bűnös ember állapotát? Isten képmása-e, vagy sem? A felelet az, hogy bizonyos szempontból, bizonyos értelemben minden emberi személy Isten képmása, de az Isten-képmás magasabb, a Teremtő szándékának megfelelő szintje csak a meg- igazulásban lesz része a tanítványnak, és a teljes Istenhez való hasonlóság csak a túlvilág tökéletességre jutott dicsőségében virágzik ki. A krisztusi személyiség fokozatos kiteljesedése érteti meg, hogyan lehetséges, hogy Szent Pál kijelenti: minden keresztény új teremtmény lett (2Kor 5,17), bennük a régi ember keresztre van feszítve (Róm 6,6), Krisztus jelen van (Róm 8,10; Gál 2,20; Kol 1,20), már fölöltötték Krisztust (Gál 3,27), - másrészt arra buzdítja olvasóit, hogy újuljanak meg, öltsék magukra az új embert (Ef 10
