Szolgálat 55. (1982)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: Egy mai lelki mester: Francois Varillon SJ

megvoltak a kedvencei, túlságosan rajongott Wagnerért, amiért egy kicsit szemrehányást is tett magának; szerette Bachot és Schönberget... Két mestere Fénelon és Claudel. A kultúra világában főleg mint Claudel kommentátorát és kiadóját ismerik. Claudelt húsz éves kora óta tanulmányozta (jezsuita hivatásában is döntő szerepet játszott), majd személyesen is megismerte. A költő halála után hosszú évekig dolgozott Claudel Naplójának kritikai kiadásán. Claudel ébresztette rá a teremtés szépségére és egyben a megváltás drámájára, tőle tanult igazán katolikus, vagyis egyetemes világnézetet. (A Selyemcipó szerzőjéről Varillon írta az egyik legjobb esszét: Claudel, „Les écrivains devant Dieu“, Desclée, 1967.) A fél évszázados „familiaritás“ Claudel életművével annyira áthatotta lelkiségét és irodalmi tevékenységét, hogy — amint az interjúban ismételte — most már nem tudja, gondolataiból mi származik Claudeltől és mi „eredeti“. Fénolonnak is igen nagy helye volt lelkiségében, de ez Claudeltől különböző. Fénelonban a tiszta szeretet misztikusa nyűgözte le. „A féneloni csoda ebben rejlik: csodálatos kontraszt a kifejezett dolog lelki tömörsége és a kifejezés harmonikus könnyedsége között.“ Varillon számára Fénelon egyszerre volt: „filozófus, teológus, humanista, költő ... teljes ember az igazságban“. Ch. Ehlin- ger Varillon halála másnapján e szavakat idézve hozzáfűzte: „Mindez, és még adjátok hozzá a muzsikát, és nemde Frangois Varillon portréját kapjátok?“ — De mindezek után idézzük René Rémond-t, aki Varillon egyik tanítványa volt (jelenleg kiváló szociológus és politológus, a francia katolikus értelmiségiek egyik főképviselője, a francia TV ismert szereplője): „Frangois Varillon mindenekelőtt és lényegileg pap, szerzetes, Isten embere volt. Az irodalmat sohasem úgy fogta fel, mint valami szórakozást. Az irodalom nem térítette el szolgálatától, de ugyanakkor — ezt is meg kell jegyeznünk — az irodalmat se térítette el sajátos céljától, nem fokozta le az apologetika eszközévé. Világnézetének vagy a földi valóságokról vallott teológiájának megfelelt az, hogy tisztelte a valóságok rendje közötti különbséget és számolt a különböző tevékenységek sajátosságával. Mindenek előtt Isten embere volt: minden az egyetlen szükséges körül rendeződött és gravitált.“

F. Varillon a jelenkori értelmiségiek hitbeli problémáit mélyen átélte; igyekezett mindig eleget tenni az értelem követelményeinek; mindenféle fideizmus távol állt tőle. A reflexió, a filozófiai-teológiai tevékenység szükséges átmenet, közvetítés volt nála, a vallási kultúra egy állomása. Tudta, hogy a reflexiót nem lehet kiiktatni, amikor a gyakorlati tapasztalattól átmegyünk a lelki mélységhez, illetve amikor a világot meg akarjuk változtatni. Jóllehet mélyen meg volt győződve arról, hogy Isten misztériumáról sohasem beszélhetünk kielégítő módon, mégis fontosnak tartotta, hogy beszéljünk Istenről: ez nemcsak a pap kötelessége volt, hanem annak az igénye, akinek apostoli tevékenysége a mély istenélményből forrásozott. „Nehéz Istenről komolyan beszélni. És mégis kell. Milyen keserűség az, hogy az ember nem tud másoknak beszélni Istenről, amikor maga szüntelenül Róla beszél önmagának.“ (L’humilité de Dieu.) Varillon nem állította szembe az Isten hirdetését a világban való cselekvéssel. Kiengesztelte a verti50