Szolgálat 55. (1982)
Tanulmányok - Molnár Nándor: A keleti egyház Krisztus-képe
nyeim alapján is úgy érzem: ez az ábrázolás mutatja legmaradandóbban mindazt, amit egy keleti keresztény megélhet, amikor megpillantotta az Istenembert a kupolák mozaikjain vagy freskóin, vagy az ikonosztázon az apostolok közepette. „Ö a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmények elsőszülöttje" — hirdeti Krisztusról az Apostol (Kol 1,15). Éppen ezt fejezi ki a Pantokrator fenséges arca, egész alakja és tartása, amikor felidézi bennünk az ítélő, vagy akár a tanító Krisztus képét, és felindítja az Istenember iránt a csodálat és rettegés, a tisztelet, félelem és szeretet érzelmeit.' Ez az Istenember-Krisztus: a tökéletes Isten és ugyanakkor tökéletes ember egyesülése, keveredés nélkül (aszünkhütosz), amint azt a Kalke- dóni zsinat 451-ben meghatározta.2 A két természet nem rontotta le egymás tulajdonságait, de elszakíthatatlanul egyetlen személyt (hen proszópon), egy szubsztanciát (mian hüposztaszin) alkotnak.3 „A feltámadásban (már jóval e zsinat előtt, Szent Athanáz tanítása szerint is) az istenemberi valóság manifesztációját látják, melyet a megtestesülés hozott létre ..., mely a további események kiindulópontja, de mégis a feltámadás teljességére rendelődik.“4 Ez a felfogás annyira természetes a bizánci kereszténység Krisztus-eszméjében, hogy a nyugati keresztény, vagy akár a nem keresztény ember is azonnal megláthatja: a keleti egyház hívői számára a Húsvét az „Ünnepek Ünnepe“, — sokkal bensőségesebben, mint egy átlagos nyugati keresztény gondolhatná, akinek áhítata (főleg a „Devotio moderna“ uralomra jutása óta) inkább a Karácsony Jászolára és a Nagypéntek Keresztjére irányul.5 Az Istenember nemcsak a tökéletes átistenülés (theopoiészisz, theophaneia), hanem a tökéletes emberség megnyilatkozása is. (Ez utóbbiban hasonló a középkori héber rabbik „Ádám Kadmón“-jához, de sokkal több az emberi tökélynél.) Ö a Megtestesült Második Isteni Személy, aki istenségénél fogva egylénye- gű (homouszion) az Atyával, és emberségében egylényegű mivelünk.6 Ennek a Krisztusnak a szenvedése és halála sem pusztán emberi, hanem istenemberi (theanthrópikus), ezért nem is a szenvedés és pusztulás romlandóságát, hanem a fájdalom mélységeit látják meg benne az ikonfestők. A Feltámadás korai ábrázolásában viszont az emberséggel sorsközösséget vállaló Krisztus a holtak birodalmából segíti ki az első emberpárt, mint az egész emberi nem jelképeit.7 Mint igen jellegzetes keleti képábrázolási sajátosságot említhetjük még e bevezetésben azt is, hogy a bizánci Mária-tisztelet mindig krisztocentrikus; Krisztus anyjának általános keleti elnevezése: „Istenszülő“ (Theotokosz), és legtöbbször mint kisgyermekét karján tartó anyát ábrázolják. Arcáról és egész alakjáról az ő „kegyelemmel teljességének“ öröktől fogva kijelölt értelme és célja sugárzik: az Istenember szülőjének anyai boldogsága és szűzi méltósága. Eszmeileg hasonló Krisztus-képet mutat számunkra a bizánci liturgia is, mind a szó általános értelmében, mind pedig a speciális keleti jelentésben („szentmise"). Már J. Casper megállapítja a különbséget 1939-ben: „A nyugati 32
