Szolgálat 55. (1982)
Tanulmányok - Molnár Nándor: A keleti egyház Krisztus-képe
liturgiában erőteljes rendszeresség uralkodik — legalábbis a fiatalabb liturgiákban —, a keletiben ezzel szemben lebilincselő drámaiság.“8 De a különbség nem csupán „műfaji“, hanem mélységesen „tartalmi“ jellegű is: „A római liturgia római szigorról és higgadtságról tanúskodik, ezzel szemben a keleti liturgiák a vergődő lélek felkiáltása Isten után, véget nem érő ujjongás Isten magasztos fölségén."9 Ezzel szoros kapcsolatban áll az is, hogy — éppen egész liturgiájának tanúsága szerint — a keleti kereszténység nemcsak a legnagyobb mértékben krisztocentrikus, hanem az „Amor Sanctus“ érzelmi forróságával, valósággal rajongó szeretettel veszi körül az Istenszülőt. Ugyanakkor ez a krisztocentrikus egyház a legteljesebb módon „pneumatikus“ egyház is: „A keleti egyház a Szentlélek egyháza is. Ö, a Szentséges és Életadó, aki leszállt az Úrra, aki Jézust Krisztussá tette, ő kell, hogy megszentelje a keleti egyházat is, minden tagját és az egész világot, isteni élettel el- töltse és Krisztus mintájára alakítsa.“10 De Kelet egyházainak a nyugatiaktól eltérő Krisztus-képéről nem csupán az ikonográfia és a liturgia tanúskodik szoros összefüggésben, hanem a keleti szellemiség, a keleti hagyomány és a teológiai módszer különbsége is. „Míg a nyugati ember empirikus beállítottságú, érdeklődését elsősorban a dolgok „létezésének (= existentia) konkrét elemzése köti le, fogékonyabb az egyedi dolgok vizsgálatára, amelyeket analitikusan akar megismerni, addig a keleti ember(t) ... az elvont érdekli, a lényegi (= essentia, ouszia). Az anyagi lét kategóriáin túl szellemét a valós lét forrása, az „abszolút lét“ felé tárja ki. Azt figyeli, hogy az örök törvényszerűségek hogyan érvényesülnek az egyedi dolgok összefüggésében, hogyan működik ugyanaz a rendező elv a sokféleségben.“ 11 A keleti ember tehát deduktív is ugyan, de nem analitikus és racionalista beállítottságú, hanem inkább intuitív: az elemző definíciók helyett jobban igényli a szintetizáló, egybefogó szimbólumokat, jelképeket (a görög szó maga is „összevetést, egybefogást“ jelentett elsődlegesen!). Ezért a keleti teológia nem arisztotelikus, hanem platónikus, illetve újplatónikus filozófiai alapvetésű, anélkül, hogy Platónnak vagy Plotinosznak kizárólagosan elkötelezte volna magát.'2 II. Röviden összegezve: a keleti teológia kevésbé szisztematikus, mint a nyugati, de „élményszerűbb", és sokkal szervesebb kapcsolatban áll a liturgiával a maga összességében, mint a nyugati. Keleten közvetlenül megtapasztalható a „Lex credendi, lex orandi“ elve és gyakorlata. Megragadó látni és hallani, amint az egészen egyszerű, sőt — általános műveltség szempontjából — nem mindig a legelsők közt álló emberek is milyen hibátlanul éneklik és imádkozzék a liturgikus közösségben istentiszteleti énekeinket, a Szentháromság, az üdvösségtörténet, a megváltás, a krisztológia, mariológia bonyolult hittartalmait ill. hittitkait költői formába öntő tropárokat, kontákokat és theotókionokat! Csak 3 33
