Szolgálat 55. (1982)
Tanulmányok - Lelóczky Gyula: Hasonlít a mennyek országa...
indíték, hanem a másik személye miatt vonzódunk, ezt hívjuk szeretetnek. Viszont még ha szeretettel vágyunk is egy másik ember után, vajon sikerül-e közelednünk hozzá? Testi közeliét nem biztos, hogy meghozza a lelki találkozást. Mennyire vagyunk képesek kilépni magányunkból, mennyire vagyunk képesek áthidalni a magunk és a másik ember közötti szakadékot? Belénk mar néha Tóth Árpád sorainak igaza: Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szívek! A Szíriusz van tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! Ó, jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S köztünk a roppant, jeges űr lakik! (Lélektól lélekig.) Szeretnénk szeretni, de tudunk-e? A szeretet Istentől jön. Ahhoz, hogy szeretni tudjuk akár Istent, akár embertársunkat, Istennek kell előbb szeretnie bennünket: „Azért szeretjük Istent, mert ö előbb szeretett minket“ (1Jn 4,19); „Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való“ (1Jn 4,7). Egyszerű, általános iskolás laboratóriumi kísérlet: Ha egy pohár vízben annyi sót oldunk fel, amennyit a víz tartalmazni képes, és a vizet állni hagyjuk, semmi sem történik. De mihelyt valami bármilyen apró szilárd tárgyat, mondjuk oérnaszálat lógatunk a vízbe, a szálon sókristály kezd formálódni, és lassanként a víz teljes sótartalma egyetlen nagy kristállyá válik. Ha az emberszív túl gyenge ahhoz, hogy elegendő vonzóerőt gyakoroljon a másik emberre, Isten szeretetének megvan az ereje, hogy minden embert magához vonzzon. Jézusban Isten szeretetének teljessége lakik: ó az a világba eljött „szál“, amelyen a kristály formálódni kezd. Nélküle magunkba zárva, izoláltan, magányosan, céltalanul sodródunk a világban, de mihelyt ő belép életünkbe, ellenállhatatlanul magához vonz bennünket: „Ha majd felemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok" (Jn 12,32). Jézus tudta, hogy egyedül az ő szeretete képes feloldani az ember magányát, tud enyhülést adni sebeire, tud értelmet adni életének, ezért nem szűnt magához hívni az embereket: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok s akik terhet hordoztok, én megkönnyítlek titeket“ (Mt 11,28); „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék“ (Jn 7,37); „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha“ (Jn 6,35). Elsőnek Izrael fiait akarta maga köré vonni, sikertelenül: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, [...] hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartátok" (Mt 23,37). De ha ők el is utasítják a Megváltót, más nemzetek nem fognak ellenállni vonzásának: „Sokan jönnek majd napkeletről és 23
