Szolgálat 55. (1982)
Tanulmányok - Joseph Ratzinger: A húsvéti titok, a Jézus Szíve-tisztelet legmélyebb tartalma és alapja
választotta az Ószövetség és az Újszövetség Istenét. Másfelől viszont nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy az aggodalomtól gyötört, haragvó, örülő, remélő és elcsüggedő Jézus alakja az ószövetségi Isten-gondolat vonalán fekszik, sőt benne, az emberré lett Logoszban mutatkoznak meg legradikálisabban, végső mélységükben az Ószövetség antropomorfizmusai. A Sztoa felől csábító volt a dokétista kísérlet, hogy Jézus szenvedéseit puszta látszatnak nyilvánítsák. De a Biblia minden elfogulatlan olvasója előtt világos volt, hogy ezzel a Krisztusról szóló bibliai tanúság lényegét, a húsvéti misztériumot vonták kétségbe. Krisztus szenvedéseit nem lehetett megbolygatni. Csakhogy passió nincs szenvedélyek nélkül, — a szenvedés föltételezi a szenvedésre való képességet, az érzelmek erejét. Az egyházatyák korában. Origenész fogta föl legmélyebben és mondta ki legkerekebben a szenvedő Isten tematikáját. Hogy a Fiút szenvedni hagyja, az az Atya szenvedése is, és együtt szenved velük a Lélek. De Origenész fogalmazta meg a téma mértékadó hermeneutikáját is: „Ha Isten szenvedéseiről hallasz, vonatkoztasd mindig a szeretetre.“ Isten azért szenved, mert szeret; a szenvedő Isten tematikája a szerető Istenből következik, és folyvást erre mutat. A keresztény istenfogalom igazi fölülemelkedése az antikon abban a fölismerésben rejlik, hogy Isten: szeretet. A szenvedő Isten témája ma szinte divatba jött. Nem ok nélkül fordulnak el így az egyoldalú észteológiától és Jézus alakjának, Isten elképzelésének jelentéktelenné tételétől, amivel Isten szeretetét olcsó „Jóistenkévé“ alacsonyít- ják. Ezen az alapon a kereszténység filantrópikus világjavítássá, az Eukarisztia „testvéri lakomává“ zsugorodik. De a szenvedő Isten tematikája csak akkor maradhat egészséges, ha az Isten szeretetében és a szeretetéhez való imádkozó odafordulásban gyökerezik. A „Haurietis aquas“ enciklika szemléletében a Jézus Szívében összefoglalt és ebben a foglalatban képviselt indulatok igazolás és megokolás arra, hogy az ember Istenhez való viszonyába is be kell vonni a szívet, vagyis az érzőképességet, a szeretet indulatait. A megtestesülésen alapuló vallásosságnak szenvedélyes, szívtől szívig ívelő vallásosságnak kell lennie. És éppen így húsvéti vallásosság. Mert a húsvéti titok, mint a szenvedés titka, lényege szerint a szív titka. A Zsinat utáni fejlődés az enciklikának éppen ezt a szemléletét erősítette meg. A teológia ma bizonyosan nem kerül szembe az apátia sztoikus erkölcsfelfogásával. Viszont egy technikai racionalizmus előtt találja magát, amely az ember emócióit az irracionálisba szorítja le, a testet pedig puszta eszközzé teszi. Ennek megfelel az emóciók bizonyos megvetése a vallásosságban. Ezt közben követte egy emocionális hullám, ami viszont sok tekintetben nélkülözi a rendet és a lényeggel való kapcsolódást. Azt mondhatnánk, hogy a pátosz megvetése a patológiába vezet. Pedig hát integrálni kellene az emberi lét egészébe és Isten elé állásunkba. Hasonló ellenhatást váltott ki a szemlélődő, megpihenő vallásos formákról való lemondás a kizárólag közösségi tevékenység javára. Meditációs hullám mutatkozik, amely messzemenőén kapcsolatok nélkül áll a keresztény tartalmak mellett, sőt még zavarónak is érzi őket. Éppen az 12
