Szolgálat 55. (1982)

Tanulmányok - Joseph Ratzinger: A húsvéti titok, a Jézus Szíve-tisztelet legmélyebb tartalma és alapja

ilyen fejlődések mutatják, mennyi eleven élet hullott ki az Egyházból abban a pillanatban, amikor azt hitték: mint jelentéktelent félretolhatják a második keresztény évezred egész vallásosságát, és megelégedhetnek azzal, amit a Biblia és az első századok tiszta vallásosságának tartottak.

3) A szív antropológiája és teológiája a Bibliában és az egyházatyáknál

Mindezzel megmutattuk, hogy a keresztény vallásosságba beleértetődnek az érzékek is, amelyek a szívtől kapják rendjüket és egységüket; beleértetődnek az érzelmek, amelyeknek középpontja a szív. Megmutattuk, hogy ez a szívbe központosuló vallásosság megfelel a keresztény Isten képének, akinek szíve van. Megmutattuk, hogy mindez végső soron a „mysterium paschale“ kifejezése és kifejtése, amely összefoglalja Isten szeretetének történetét az emberrel. Hátra van még a kérdés: A „szív“ szónak ez a hangsúlyozása megfelel-e nemcsak magának a dolognak, hanem a hagyomány nyelvének is? Mert ha a „szív“ fogalom ennyire elemi jellegű, akkor a szónak is legalábbis alapvetően támaszt kell kapnia a Bibliában és a hagyományban. Befejezésül erről szeretnék kettőt mondani.

a) A középkori misztikában a Jézus Szívé-áhítat kifejlődésére — amennyire én látom — mindenekelőtt az Énekek énekének nyelve volt befolyással, pl.: „Megsebezted szívemet“ (4,9), vagy az enciklikában is idézett vers: „Tégy engem mint pecsétet a szívedre ... mert erős a szeretet, mint a halál“ (8,6). Az egyházatyák meg a középkor nagy teológusai és imádkozói ennek a szerelmi éneknek szenvedélyesen izgatott nyelvében Istennek az Egyház és az ember iránti szeretetét és az ember feleletét látták kifejezve. így az ilyen szavak alkalmasak voltak, hogy az emberi szeretet egész szenvedélyét belevigyék az embernek Istenhez való viszonyába. Abban a mértékben, ahogyan az újkorban — a beszűkült történeti gondolkodás uralma alatt — eltűnt a képesség, hogy újra átéljük a szavaknak a misztériumba való transzcendálását, elapadt ennek a forrásnak az ereje is. Ennyiben az Egyház és a vallásosság megújulásának lehetősége minden bizonnyal attól is függ, hogy megint képesek legyünk a Biblia átfogó megértésére, történeti mozgásában. Helytelen volt néhány kinövés miatt „allegória“ jelszóval tabuvá tenni ezt a megértést.

De nem akarom itt tovább követni ezt a — történetileg döntő — nyomot, hanem rámutatok egy ószövetségi szövegre, ahol a szív témája egészen nyíltan fölmerül. Ugyanakkor olyan világos, hogyan múlja felül önmagát az Ószövetség az újban, hogy nehezen vonhatjuk ki magunkat hatása alól. Ózeás könyvének 11. fejezetére gondolok, amelyet Heinrich Groß nemrég az 1Kor 13 mellé állított, és „Isten szeretete himnuszának“ nevezett. (Rossmann—Ratzinger: Mysterium der Gnade, Regensburg 1975, 83—91.) A fejezet első versei azt festik, mekkora szeretettel fordult Isten Izrael felé történetének hajnalától: „Gyermek volt még Izrael, amikor megszerettem, Egyiptomból hívtam meg a fiamat." De Isten e fáradhatatlan szeretetének, amely egyenesen üldözi Izraelt, a nép részéről

13