Szolgálat 55. (1982)

Tanulmányok - Joseph Ratzinger: A húsvéti titok, a Jézus Szíve-tisztelet legmélyebb tartalma és alapja

Ez a hely már az egyházatyáknál és különösen a Pseudo-Dionysiusból kiinduló hagyományban odavezetett, hogy hangsúlyozzák a ráció határait. Sok mindent idézhetnénk itt: a „docta ignorantia“ (tudós tudatlanság) jelszavát, a sötétség misztikáját, amelyben már csak a szeretet lát, Nagy Szt. Gergely mondását: „A szeretet maga ismeret“, vagy Szentviktori Richárd szép formuláját: „A szeretet szem, és szeretni annyit tesz, mint látni.“ (Vö. Ivánka Endre magyar szerző művét: Plato christianus. Einsiedeln 1964.) Az enciklika azonban itt a 18. versnél időz el, és a „szélesség, hosszúság magasság és mélység“ szavait így értelmezi: „Észre kell vennünk, hogy Isten szeretete nem csupán lelki.“ Az Ószövetség, főleg a zsoltárok és az Énekek éneke kijelentései egy teljesen lelki szeretet kifejezése, „viszont az a szeretet, ami az evangéliumból, az Apostolok cselekedeteiből és a Titkos jelenésekből szól... nem pusztán az isteni szeretetet fejezi ki, hanem az érzékeket átható emberi szeretetet is ... mert Isten Igéje nem fiktív és jelentőség nélküli testet vett fel..." (HA II, i. h. 322k.) Ez tehát kifejezett felszólítás az érzékeket átható vallásosságra, amely megfelel Jézus Krisztus istenemberi, testbe öltözött szeretetének. Az érzékeket átható vallásosság azonban az enciklika felfogásában lényegileg szívbeli vallásosság, mert a szív az érzékek összefoglaló alapja, az érzékek és a szellem találkozásának, kölcsönös egymásra hatásának a helye; a kettő a szívben egyesül. Az érzékeket átható vallásosság Newman bíboros jelmondatában fejeződik ki: „Cor ad cor loquitur“ (szív szól a szívhez). Talán ez a legszebb összefoglalása, mi is a szív vallásossága, mint Jézus szívére irányuló vallásosság.

A Jézus Szíve-tisztelet hagyományából vett előző meggondolásokhoz az enciklika még egy további fontos motívumkört fűz: A szív az ember „pathé“- jának, „passióinak“ a kifejezése*, és így általában az emberiét szenvedéséé. Az apátia (szenvtelenség) sztoikus ideáljával szemben, a gondolkodás csúcsának arisztotelészi Istenével szemben a szív mint a szenvedély és szenvedés foglalata áll itt. Enélkül a Fiú nem szenvedhetett volna. Az enciklika Justinust, Vazult, Aranyszájú Jánost, Ambrust, Jeromost, Ágostont, Damaszkuszi Jánost idézi, hogy különféle változatokban visszatükröződjék a patrisztikus krisztológia általánosan vallott mondata: „passionum nostrarum particeps factus est“ (részese lett szenvedéseinknek HA 325k). Az egyházatyák számára ez volt egyik legnehezebben összehangolható pontja a görög örökségnek és a bibliai hitnek, ök ugyanis a Sztoa erkölcsi ideálja, a bölcs ember szenvedélytelen magatartásának eszménye felől jöttek, ahol a belátás és akarat uralkodik az irracionális érzelmen, és legyőzi. Az Ószövetség Istene, aki haragszik, részvéttel van, szeret, néha közelebbinek látszott a legyőzött vallások isteneihez, mint az antik filozófia fönséges istenfogalmához, amely által pedig lehetővé vált a monoteizmus áttörése a Földközi tenger világába. Ágoston nem tudta megtalálni az utat Cicero Hortensiusától a Bibliához. Eleven maradt a gnózis kísértése, amely elA latin „passió“ egyszerre jelent szenvedélyt (vö. magyarban: „passzió“) és szenvedést! Ford.

11