Szolgálat 54. (1982)
Halottaink - Keller Lajos lazarista (Egy irgalmas nővér)
megcsúfolva, akár fényben mutatta a történelem. Mindig teljes bizalommal fordultunk hozzá. Válasza sosem volt általános, mindig a lélek alkata, szükséglete szerint szólt és írt. Igazgatói működésével új levegő áramlott be a rend eddig is szent világába. Túlnézett a formaságokon. Nem törölte el azt, ami megtartó erejű volt, de a lényeget, a Jézus iránti élő szeretetet sürgette. Tanítása mindig az evangélium egyszerűségét, tisztaságát sugározta. Lelkigyakorlatos beszédeiben szavai mindig felizzottak, ha az Úr Krisztusról szólt. Ez az izzás akkor sem veszített erejéből, hitelességéből, mikor az évek már megviselték testét. Ha hibáról kellett szólnia, szavai kemények, szigorúak voltak, de ez a keménység inkább saját lelkének megrettenése volt attól, amit ostoroznia kellett. Hangjában mindig ott volt az önmagát is vizsgáló, féken tartó ember fegyelmezettsége. Ez adott tekintélyt szavainak, s ez keltett bennünk is üdvös istenféleímet. Különösen összeszedett volt az oltár közelében. Élő hite sugárzott egész lényéből. Aki látta, milyen mély áhítattal vette körül misézés közben a kenyér és bor színe alatt rejtőző Urat, maga Is áhítatra gerjedt. — Alázata őszinteség volt és igazság, önmagáról mindig az egyszerű emberek nyíltságával beszélt. Tudásbeli felkészültségét mindig csekélynek minősítette. Mégis mikor hitbeli kérdésekkel fordultunk hozzá, gyakran erősítette meg szavait teológiai érvekkel. Tanácsadásában mindig érezhető volt, hogy tájékozott a mindennapok problémáiban is. Teljességgel hiányzott belőle a maga értékeinek tudata, hangoztatása. Ezekre sohasem hivatkozott. 1940-ben kinyomatta Szent Vince és Szent Lujza levelezését. Már folyt a II. világháború, s ez a könyv mégis megszületett. Talán éppen ezért! A két szent Alapító emberfeletti küzdelmeit láthatjuk itt, amint a 300 évvel régebbi harminc éves háborúban a ma is érvényes szociális gondozás módszereivel segítettek sebesülteken, nélkülözőkön, betegeken. A II. világháború és az utána következő nehéz idők mindenki számára a helytállás ideje volt, s a mikéntet mindig a pillanat diktálta. Az 1950. év Keller Atya életében is új körülményeket hozott. Mintha az otthontalanság állapotát is Isten kezéből vette volna, olyan szent egykedvűséggel viselt mindent. 1954-ben a székesfehérvári papi otthon vezetésével bízták meg. Innen került 1961-ben Pannonhalmára, most már ő is a gondozottak közé. Ekkor volt 75 éves. Még az sem jelentett teljes nyugalmat. Az ország minden tájáról levelek sokasága ment Keller Atya címére. S ő minden levélre pontosan válaszolt. Ezek a levelek sok értéket rejtenek. Érdemes volna összegyűjteni, és a bennük levő intelmekből az utolsó 20 év lelki tartalmát közkinccsé tenni. Leveleiben lett igazán azzá, amit aláírása így fejezett ki: „áldással Atyánk“. Fiatalkori keménysége, tartózkodása bölcsességben oldódott fel atyai gondoskodássá, szeretetté, közvetlenséggé. A 90. éven túl is lelkétöl hajtva vonatra ült, hogy Pannonhalmáról Pestre jöjjön, láthassa leányait, és szólhasson hozzájuk. Nekünk ünnepek voltak ezek az alkalmaik. Mindig volt szavaiban új, eddig nem hallott gyöngy, amit lelki magányában érlelt meg. A szentmise most is legdrágább volt számára. Mindennap reggel 4-kor mutatta be. Ez a hajnali szolgálat Jézussal együtt volt az a kegyelemforrás, amelyből lélekben friss maradt, s tudtuk, innen küldi naponta áldását mindenhova, ahol leányai éltek, dolgoztak. így tudtunk megállni mindannyian hűségben akkor is, mikor valósággá lettek Szent Vince szavai: Kolostoruk a város utcái és a kórházak termei. Ezért lett mindnyájunk lelki igénye, hogy Keller Atya földi maradványait Budapestre hozzuk, ahol a legtöbb irgalmas nővér pihen: a rákoskeresztúri temetőbe. A temetés napja: május 8-a hatalmas találkozó volt. — Hosszú, csendes imádságban vonuló sor kísérte Atyánk koporsóját: rokonai, rendtestvérei, az irgalmas nővérek, és egykori balatonberényi hívei, ismerősei. Néma tisztelgés volt ez az előtt a pap előtt, aki sohasem kereste az emberek tiszteletét. Egy irgalmas nővér 96
