Szolgálat 54. (1982)

Halottaink - Cziráki László OSB (Confrater)

CZIRÁKI GÉZA LÁSZLÓ OSB (1915—1981)

A Balaton partján ért utol a fájó hír, hogy László testvérem, jó szomszédom és lourdes-i utamon hű útitársam, nincs már az élők sorában. Első megdöbbenésem után két szentírási mondat jutott az eszembe, amelyektől azóta sem tudok szabadulni vele kapcsolatban.

1. Az elsőt a türelmes Jób mondotta, miután elvesztette minden vagyonát, majd meghalt váratlanul hét fia és három leánya. így fohászkodott: „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve“ (Jób 1,21).

„Az Úr adta.“ Nem a vaksors vagy a véletlen lökte őt ebbe a Világba. Isten embereket ajándékoz a világnak, és embereken keresztül küldi ajándékait. Úgy érzem, László testvérem is ilyen ajándék volt.

Az Úr adta vér szerinti rokonainak. Jó gyermek, jó testvér és jó rokon volt. Sokszor láttam, mennyire szerette övéit, milyen sokat aggódott értük, és Isten nagy kincseit elsősorban nekik osztogatta.

Az Úr adta a Szent Benedek rendnék. Igaz, rendünk, szívgyengeségére való tekintettel, orvosi tanácsra, először nem fogadta el az Isten ajándékát, ö viszont érezte, hogy Pannonhalmán a helye. Másfél évtized alatt volt egyetemista, az Eötvös Kollégium tagja, fizikai munkás, pamutgyári tisztviselő, katona és hadifogoly. Hivatását megőrizve, a francia fogságból hazatérve, újra kérte felvételét. Most csodálatos módon ugyanaz az orvos ajánlotta. Fel is vették, és végül 37 éves korára bencés paptanár lett. Jó szerzetes volt. Ismerve életét, úgy tűnik, hogy Szent Benedek regulájából különösen két biztatást akart megvalósítani: „Krisztus szeretetének semmit elébe ne tégy“ (4. fej.) és „Senki se kövesse azt, amit magára nézve hasznosnak ítél, hanem azt, ami másnak az“ (72. fej.). Merem állítani, hogy 50 éves szerzetességem alatt nála szolgálatkészebb rendtárssal nem találkoztam.

Az Úr adta tanítványainak. Jó tanár és nevelő volt. Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy a Nyírségtől Baranyáig, sőt még külföldről is idejöttek tanítványai, hogy búcsút vegyenek tőle. Átadta nekik kimeríthetetlen szakmai tudását. A könyvek és a könyvtárak nagy rajongója volt. Vagy a szobájában, vagy a könyvtárak egyikében volt szabad idejében található. Ott érezte igazán jól magát. De átadta tanítványainak mélységes hitét és a lelkiek iránti fogékonyságát is. Hitt az ima erejében, és különös gondja volt az igazságosságra.

Az Úr adta a hívek sokaságának. Jó pap volt. Az én ébresztőórám még nem csengett, amikor ő hajnalban felkelt, és sietett a templomba, hogy misézzen a munkahelyre sietóknek, rendelkezésre álljon a gyónóknak. Szívesen mondott szentbeszédeket, de örömmel hallgatta is őket, mert mindenből tanulni akart és gazdagodni vágyott.

„Az Úr elvette.“ El kell fogadnunk, hogy László testvérünket nem a vérrák vitte el, nem a sötét bizonytalanságba zuhant, hanem az Úr vette el, pontosabban Ö vitte haza. Amikor a lélek megérik az örökkévalóságra, amikor befejezte küldetését, akkor az Úr hazahívja. Még szebben úgy is mondhatnám, amint egy öreg kapolyi paraszt- ember mondotta, mikor a fia váratlanul meghalt: „Az Isten magához szerette.“

„Legyen áldott az Úr neve.“ A mondatnak ez a legnehezebb része, mert fáj, hogy elveszítettük öt. Fogadjunk szót Szent Ambrus püspöknek: „Ne azon siránkozzunk, hogy Isten elvette tőlünk, hanem inkább örüljünk annak, hogy a mienk volt.“ Legyen áldott az Úr neve, amiért életre hívta és sokaknak odaajándékozta; amiért a szerzetesi és papi hivatást a szívébe oltotta; amiért olyan sok talentummal ruházta fel, és lehetőséget adott bőséges kamatoztatásukra; amiért alkalma volt felkészülni a nagy útra, megkapta a betegek szentségének sok kegyelmét, erejét, és naponta magához vette az Élet Kenyerét.

2. A másik mondat Szent Páltól származik, de jól illik a megboldogult ajkára, és egyben üzenet mindnyájunknak: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam,

97