Szolgálat 54. (1982)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az Ószövetség Isten-képe és a keresztény lelkiség

vagy primitív vagy eltorzult felfogását fejezi ki, amit az újszövetségi kinyilatkoztatás kijavított és végérvényesen felülmúlt.

A nehézségeket nem szabad lekicsinyelnünk. Valóban az Ószövetség olvasása sok problémával jár, olyan kérdéseket és nehézségeket vet fel, amelyekben nekünk is hajlamunk van ellentmondásokat látni. (Markion fő művének az „Antitheses“ = ellentmondások címet adta.) Ezeket a nehézségeket két fő csoportra oszthatjuk.

(1) Az Ószövetség Istene kizárólagosan faji-nemzeti: csak egy nép érdekére összpontosítja figyelmét

Ezt a nehézséget már szent Pál is megérezte, és a pogányságból megtért keresztényekhez írva megfogalmazta: „Talán csak a zsidóké az Isten? . . . “ (Róm 3,29) Tagadhatatlan, hogy az ószövetség számtalan szövegéből azt a benyomást kapjuk: Isten egyetlen, vagy legalábbis legfontosabb gondja a választott nép java, amely magát sértő kizárólagossággal érzi választottnak. A többi ember legalábbis mellékes vagy másodlagos. Kétségtelen ugyan, hogy egy bizonyos egyetemesség egyre növekvő tudatossággal megjelenik a Bibliában: gondoljunk például Izajás könyvének második felére vagy Jónás könyvére, de Jáhvé mégis — a mai társadalompszichológia nyelvén—„törzsi“ istenség marad. Az ószövetségi történelem tudományos kutatói nagyon sok érvet tudnak felhozni amellett, hogy a zsidók történetük kezdeti szakaszában (tehát a kivonulás körüli korszakban) Jáhvét egyszerűen szembeállították más népek isteneivel, mint a „mienket“, aki velünk, értünk, a mi érdekünkben harcol mások, más istenek, más érdekek ellen. Más szóval: ez a nemzeti szűkkeblűség az ószövetségi hagyományok legeredetibb és legősibb korszakából ered, és semmiféle egzegézis nem lúgozhatja ki. Legjobb esetben képesek leszünk elfogadni a későbbi, már felvilágosultabb álláspontot képviselő szövegeket, de el kell temetnünk, a felejtés nagy zárójelébe kell tennünk mindazt, ami szerint Isten egy apró nép fennmaradása érdekében kormányozza a világot, intézi történelmünk sorsát, és mint játékszerrel bánik a „pogányokkal“, olyan módon, ahogy a zsoltár mondja:

„Egyiptomból egy szőlőtővet hoztál, a népeket kihajtottad, ezt pedig elültetted, elődeit elűzted,

gyökeret vert és ellepte a földet.“ (Zsolt 80,9-10)

Az Ószövetség mindegyik könyvében újra és újra megjelenik a feltételezés: Isten egész teremtett művének oélja a választott nép java, amelyhez különös makacssággal hű marad, ígéreteit annak hűtlenségei ellenére sem vonja vissza, hanem inkább megismétli. De ezek az ígéretek ugyan hová vezettek? Egy egész sor szöveg eredeti — a tudományos egzegézis szerint megállapítható — értelmének elfogadása abszurd istenképhez vezetne. Jáhvé nem képes akaratának érvényt szerezni: minden tervét és ígéretét kudarcba fullasztja a lerombolt város, a szétszéledt nép és az elpusztított templom tragédiája.

6