Szolgálat 54. (1982)
Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az Ószövetség Isten-képe és a keresztény lelkiség
(2) Az Ószövetség Istene sem tetteiben, sem parancsaiban nem felel meg a keresztény isteneszménynek Ez a probléma egyidős a kereszténységgel. A legkirívóbb példákat már a második század teológusai közismert nehézségekként kezelték. A mai ember azonban felmelegíti és sajátos modern fűszerezéssel tálalja őket. Jáhvé Ábrahámnak emberáldozat bemutatását parancsolja. Egy ilyen, Istenhez méltatlan parancs iránti engedelmességét utána megjutalmazza. Mai felfogásunk azt mondja: Ábrahámnak látnia kellett volna, hogy a parancs erkölcstelen; az igaz Istennek egy ilyen parancs megtagadását kellett volna megjutalmaznia. Hiszen a mi eszményeink szerint az ember saját eszéből megismeri az erkölcsi törvényt, és lelkiismeretét akkor is követnie kell, ha ezzel lázadóvá válik. Azután: az Ószövetség Istene tűri a többnejűséget, a nők kizsákmányolt társadalmi helyzetét. Más példa: a kivonuláskor Isten a fáraó hadseregét csodás beavatkozásával vízbe fojtja. Nem tudott volna kevésbé kegyetlen módon segíteni? Ezt talán modern érzékenységünk különösképpen is zokon veszi, hiszen szeretnénk hinni, hogy Isten gondviselése törődik a szerencsétlen kiskatonával, akit a zsarnokuralom hadviselésre kényszerít. De mi történik, amikor az izraeliták az ígéret Földjére bevonulnak? Újra és újra parancsot kapnak a szent „átok“, a „hereb" végrehajtására: a legyőzött városokat kard élére kell hányniuk, az ott talált ká- naáni kultúra egyetlen termékét sem vehetik birtokba, tehát minden fel kell égetniük. Hogyan lehet, hogy a mi Istenünk totális háborút parancsol? Talán jogos szembeállítani az Ószövetség bosszúálló Istenét avval a mérhetetlenül irgalmas Atyával, akiről Jézus tanítása szól. Az utóbbi maga a nagylelkűség és megbocsátás, neki a kis veréb élete is számít, és a mező liliomairól is gyengéden gondoskodik. A példákat tovább sorolhatnánk. Csak a legkirívóbbakat hoztuk fel, hogy az olvasót a kérdés valódi voltára ráébresszük. Ezek a nehézségek kezdettől fogva izgatták a keresztény teológusokat. Az első keresztény ezredév sok részletválaszt és egy egész értelmezési rendszert épített fel, hogy ezekre megfeleljen. A régi teológia megoldása azonban a mai hivő, sőt a mai teológus számára is elavultnak tűnik. A patrisztikus kor és a középkor ugyanis egy ún. „lelki értelmezés“ rendszerét alkotta meg az ószövetség számára, amelynek segítségével felül tudott emelkedni a nehézségeken. Ennek a jelképek és előképek segítségével dolgozó, mindent „lelki“ síkra átvetítő értelmezésnek rengeteg nyomát őrizzük a liturgiában, a népi vallásosságban, sőt a teológiai gondolkodásban is, de a rendszer egésze az elmúlt két évszázadban teljesen idegenné vált az átlagos hivő vagy teológus számára. Ez az értelmezés a választott népet mindenütt szimbolikusan az Egyházzal vagy a „keresztény lélekkel“ azonosítja. A kivonuláskor tehát a Fáraó hada a kísértések özönét, vagy az ördögök sokaságát jelenti. Elpusztításuk nem számít kegyetlen vérengzésnek. Ábrahám áldozatának története Krisztus önkéntes halálának elővételezését jelzi. Azt vetíti előre, hogy Isten a világ iránti határ7