Szolgálat 54. (1982)
Tanulmányok - Sinkó Ferenc: A belső várkastély magyar kapusa
Ezzel az egyszerű és csodálatos lélekkel folytatott beszélgetései tisztázták Ernő atyában véglegesen hivatását, s benne látta meg a szerzetesi egyéniség követendő mintaképét, amelyet keresett. Hatása alatt „tért meg“, határozta el, hogy szakít langyos, tisztázatlan életstílusával. Felkeresi a híres trappista közösséget, a Valsainte apátságot, életgyónást végez. — Ezerkilencszáztizenhat január kilencediké — írja erről Emlékeiben —, vasárnap volt életemnek legáldottabb napja. Kora hajnalban miséztem, s mikor az oltártól bejöttem a sekrestyébe, megszólalt a rács mögött a csengetyű. Az apátnő volt. A zsolozsmáról jött ki, fehér kukulla volt rajta, gyertyát tartott a kezében, s annak a fényében úgy festett, mint valami misztikus jelenés, mint valami természetfölötti látomás. Egy feszületet adott a kezembe: az ó Afrikában meghalt missziós fivérének ereklyéjét, s kért, hogy vigyem magammal az útra.“ Valsainte-ról, ottani gyóntatójárói és gyónásáról ennyit árul el: „hogy mi mindent gyóntam neki, arról sajnos, nem nyilatkozhatom, sem pedig arról, hogy ő mit mondott nekem. Pedig szívesen tenném, hadd lássa mindenki, milyen érdemtelen voltam én arra a nagy kegyelemre, amelyben az Úristen ez alkalommal részesített. Csak annyit mondhatok, hogy más ember volt az, aki odatérdelt annak a fehérruhás páternek a lábához és más, aki onnan fölkelt. Egy pálfordu- lása ismétlődött meg. Az, aki kijött abból a cellából, belátta, hogy eddig vak volt, nem érzett, nem látott, nem tapintott, míg ellenben most úgy van, mint volna a szivacs a tenger vizében, ha gondolkoznék és tudatosan erezné az őt körülvevő és átitató tenger üde vizét. így éreztem én magam Istenben .. Ugyancsak Valsainte-ben, ugyanebben a „kegyelmi esztendejében“ történt meg az a „találkozása“ is, amely végleg eldöntötte, hogy belép a kármelbe. Nagyheti lelkigyakorlatra vonult vissza ugyanide. „Azzal kezdtem a hetet, hogy elmentem a perjelhez valami lelki olvasmányt kérni. Eszembe jutott, hogy Dombi Márk ajánlotta egyszer, olvassam Szent Terézia műveit. Halvány sejtelmem sem volt arról, hogy ki volt az a Szent Terézia és hogy miket írt... Az önéletrajzon kezdtem és az első naptól kezdve az ő lenyűgöző bűvös hatása alá kerültem ...“ Szent Teréztől kapta meg megtérése utáni állapotának, az Istenben való elmerülésnek, az összeszedettségi és nyugalmi ima állapotának magyarázatát. S ez az új felismerése ellenállhatatlan erővel húzta a szemlélődő élet felé. Először a karthauziak közé akart lépni. „Miután a karthauziak nem vettek fel, magától értetődőleg a másik remete-rendre, a kármelitákra kezdtem gondolni, annál is inkább, mert hiszen az én eszményképeim, Nagy és Kis Terézia mindketten azok voltak.“ így „érett“ kármelitává Szeghy Ernő ciszterci apátként. Nem volt könnyű döntenie, otthagyni rendjét. A hívó erő azonban nem hagyta nyugton. „1917 szeptember 26-ára az osztrák főapátok Bécsbe tanácskozásra jöttek össze, arra engem is meghívtak; ez alkalmat akartam arra felhasználni, hogy bejelentsem nekik lemondásomat.“ Magyar rendtársai először nem vették komolyan szándékát. Aztán többen közülük mélységesen felháborodtak. Ernő atya így magyarázza lépését: „Én nagyon szerettem az én cisztercita rendemet, legfőképpen pedig Zircet. Engem csupán csak az Úristennek a körülményekben számomra 4 49
