Szolgálat 54. (1982)
Tanulmányok - Sinkó Ferenc: A belső várkastély magyar kapusa
egészen világosan szembe szökő akarata és hívása kényszerített az átlépésre, s hogy e tekintetben nem tévedtem, azt bizonyítja az a munkatér, amely ideát reám várt, tudniillik a kármel klasszikusainak magyarra való lefordítása...“ 1917. szept. 24-én indult el jelentkezni a Huba utcai kármel felé. „Átszenvedtem mindazt, ami Szent Terézia mond a szülői háztól való távozásról.“ Egy érdekes epizódot is elmond „megtérése“ magyarázataként: „Kármelbe való belépési szándékom végleges megerősödéséhez jelentékenyen hozzájárult a következő eset: Szombathelyen voltam éppen vendégségben, mikor egy este felkeresett egyik volt növendékem, aki mint huszárönkéntes szolgált ott... Már mint tanára mindig úgy kezeltem, mint jóbarátot... Most is teljes őszinteséggel mondta el nekem legintimebb dolgait... Arra a kérdésemre, hogy mikor gyónt utoljára, azt felelte, hogy az bizony nem történt a közelmúltban. Biztattam, tegye meg minél előbb. Azt felelte, hogy az nem lehetséges. „De miért nem?“ „Azért, mert az ilyen dolgokat nem lehet papnak elmondani." „De édes fiam, ha nekem el tudta mondani gyónáson kívül, miért ne mondhatná el más papnak?“ A felelet meglepő volt, de rám nézve megrázó is. „Az egészen más. Maga nem pap, hanem úr!“ Megrendültén vonja le a tanulságot az esetből Szeghy Ernó: Mi lesz, ha az örök bíró, aki sokkal többet tud rólam, még sokkal indokoltabban fogad majd engem e szavakkal: „Nem pap voltál, hanem úr.“ Harmincöt esztendőt töltött a kármelben. Grácban és Győrben töltött novi- ciusi ideje után 1919 április 9-én tette le fogadalmát Brokárd atya, tartományi főnök kezébe. „Mikor átjöttem a kármelbe, — vallja —, saját lelkemnek megmentése volt a célom s csak lassanként, de azért elég korán eszméltem arra, hogy az Úristen más életfeladatot is tartogat itt számomra. Ez az volt, hogy fordítsam le magyarra a kármel klasszikusait, Szent Teréziát és Keresztes Szent Jánost.“ A kármelben töltött három és fél évtizedét nem is a különleges lelki pályafutás, fejlődés jellemzi — maga vallja ezt is beszámolójában -, hanem a beilleszkedés évei után, amelyet derűvel és humorral oldott meg, a szolgálat, amelyről áttekintésünk első részében már szóltunk. Nem volt könnyű szolgálat, hiszen a rend belső életéből és lelkipásztori munkájából derekas részt kellett vállalnia. Noviciusok mestere, gyóntat, cikkeket ír, prédikál, lelkigyakorlatok sorát tartja, nemcsak itthon, de külföldön, Németországban, sőt Lisieux-ben is kármelitáknak, más szerzeteseknek és még népmissziókat világiaknak. S mindezt gyenge egészséggel. Nem is csoda, hogy belerokkan a munkába, a tempóba, amelyet emésztő szolgálatvágya diktál. „Nekem... nagyobb részt éjjel kellett dolgoznom. Éjfél után kettőkor felkeltem és dolgoztam félötig, amikor az elmélkedésre kellett menni.“ Először szíve kezdte felmondani a szolgálatot, majd a szélhűdések sora gyötörte meg. A munkát azonban mindaddig folytatta, míg csak egy cseppnyi ereje maradt. A kármelita aszkézisben és életrendben rejlő különös erő tartotta fenn még hosszú éveken át, hogy dolgozni tudott. Nemcsak tolmácsa volt Ernő atya az újkor nagy lelki vezetőinek, hanem odaadó tanítványuk is. Stílusukat, látásmódjukat gyakorlatban is megvalósí50
