Szolgálat 54. (1982)

Tanulmányok - Benkő Antal: Fiatalok Istenről

közelednek. Vagyis sok esetben a világot teremtő és a „számomra szükséges“ Isten képében benne lehet a kinyilatkoztatás Istene is, csak nem domborítják ki írásukban. Az is valószínű — fűzi hozzá —, hogy az ún. „természetes Istenképet“ is a keresztény tanításon keresztül kapták meg a fiatalok. A kinyilatkoztatás nem törli ezt el, csak kiteljesíti. A nevelés nem volt tehát eredménytelen, bár nem érte el mindenkinél azt a fokot, amit elvárhatunk egy jónéhány éve hitoktatásra járó fiataltól. Felnőtt híveink jórésze sem éli mindennapjában a Háromságos Egy Isten örömteljes misztériumát. Ha megkérdeznénk őket Istenképükről, ők is csak a „természetes Isten“ arcát rajzolnák meg. Evvel küzd pl. egyik érettségire készülő lány:

„Ha három évvel ezelőtt tették volna föl a kérdést, nem lennék zavarban a felelettel. Ma úgy átlók, hogy alig tudom megfogalmazni válaszomat. Egyrészt úgy hiszem, Istenhez való viszonyom gyökeresen megváltozott. Másrészt az iskolai feladatok következtében mind kevesebb időm van arra, hogy az imában felvegyem a kapcsolatot Istennel. Emiatt lett bizonyos fokig idegenebb. — Ennek ellenére meggyőződés- s e I (aláhúzva az eredetiben) veszek részt minden vasárnap a szentmisén, és életemet az egyház tanítása szerint törekszem irányítani. Valami megmaradt bennem: a megváltás reménye. Isten igen sokat jelent számomra, amikor az életről és a halálról gondolkozom. Számomra ő az egyetlen kiút az élet bizonyos értelmetlenségéből. — Gyakran hallja az ember a hitoktatásban vagy a szentmisén stb., hogy Isten szereti az embereket. Jelenleg mégsem tudom átfogni ezt a szeretetet, és embertársaimnak továbbadni. Tudom, ismét törekednem kell arra, hogy Isten újra valóban életem központját foglalja el.*

Találunk azonban egy másik csoportot is. Említik az egyházat, a keresztény Isten-képet, de negatív összefüggésben. Legalábbis annyiban, hogy szerintük a „templomba járásnak, szorgalmas életnek és egyéb polgári eljárásmódnak nem sok köze van az Istenbe vetett igazi hithez." Ez utóbbit vallja, de az előbbit nem tartja fontosnak pl. az az érettségiző lány, akinek írását fentebb a második helyen közöltük. „Az a felfogásom — írja egyik fiú —, hogy Istent és az egyházat nem kell szükségképpen egynek tartani“, vagyis: hiszek Istenben, de az egyházi élettől távol tartom magamat. Valószínű, hogy az ilyen jellegű feleletek (összesen 24 a 27 pozitív válasz mellett) egyrésze összeegyeztethető a kinyilatkoztatott Isten-képpel. Többen írják, hogy szabadulni akarnak attól, amit „szüleik“, a „társadalom" eddig megkívánt tőlük. így lehetséges, hogy csak átmeneti, a serdülőkort jellemző tünettel állunk szemben.

„Az általános Iskolában merev Isten-képpel ismertettek meg. Isten: jóságos öregúr, aki senkinek nem csinál semmi bajt, aki a jót megfizeti ... Az idő múltával ez a kép szétforgácsolódik; az ember kételkedni kezd, védekezik ez ellen a klisé ellen. Kétkedik, hogy valóban létezik-e ez a fogalom: .Isten', és részben védekezik is ellene, mivel az Istent a felnőttek közvetítik. A tizenéves nem gyerek, de a felnőttek közé sem számít. Mivel nem ismerik el, védekezik minden ellen, amit közvetítenek, tehát az Istenről kapott tanítás ellen is. Nálam pontosan így történt. Főleg amikor rosszul éreztem magamat (testileg, lelkileg). Próbáltam imádkozni. Gyakran menekültem a templomba, hogy nyugalmat találjak. Főleg egyik barátom nyújtott lehetőséget, hogy szembenézzek az Isten fogalmával. De minél inkább birkózom evvel a gondolattal, annál nagyobb nehézségeket tapasztalok. Próbálom megérteni, s pontosan ez lehetetlen. Isten főlfoghatatlan. Meg vagyok győződve, hogy létezik valami (ezt fejezem én ki Isten fogalmával, mivel nem tudom másként kifejezni ezt a „valamit"). Főként az

40