Szolgálat 53. (1982)

Eszmék és események - Levelesládánkból

járó kisfiát, ölében a pár hónapos babát, és két oldalt hancúrozott mellette két kisfia. Olyan könnyedén ment, mintha gyerekeiből szárnya nőtt volna, és olyan vidáman, mintha társasjátékot játszottak volna. Egy másik mama 3 kamaszlányával hódítón sétált egy rózsaligetben. Lányai időnként átölelték, megpörgették, sugdostak neki, és egymást megelőzve kedveskedtek. Egy iskolás fiúcska duzzogott mellettük bánatában, hogy neki nem jut semmi a mamából. Közelükben bársonyosabbá, illatosabbá váltak a rózsák. Láttam fiatalokat, ahogy templomba kísértek vakoka4:, elsötétült életeknek igazi derűjévé, világosságává váltak. Legnagyobb élményem talán mégis négy ismeretlen fiatal volt. Megdagadt tyúkszemeim romjain üldögéltem egy villamosmegállóban. Nem tudom, végórámat vártam-e jobban, mint a villamost, amikor feltűnően hangos nevetésre, jókedvre lettem figyelmes. Tolókocsin közeledett a jókedv. 16 év körüli lány ült a kocsin. Keze teljesen hiányzott. Divatos farmernadrágjának mindkét szára erősen feltűrve, belőle két elferdült, nagyon rövid lábforma lógott ki meztelenül. Zippzáras pénztárcát szorongatott, nyitogatott, miközben nagyon vidám dolgokat mesélhetett, mert azon nevettek. Egyik kísérője egy olyan kislány volt, hogy két keze a vállából nőtt ki közvetlenül, és ha ügyesen homorított, kezet foghatott önmagával. A tolókocsit egy olyan leány tolta, akinek egyik keze ép volt, és nehézkesen járni is tudott. A negyedik egy ügyetlenül lükkögő fiú volt. A maga fiatalos bájával mindhármuknak udvarolt, és segítette tolni az alkalmatosságot. Úgy emlékszem, nagy csend lett a város zajában. Ilyen tiszta jókedvet senki nem mert megzavarni. Nekem is elpárolgott a világfájdalmam. Megszámláltam végtagjaimat, éveimet, és próbáltam eszembe idézni azt a sok-sok jót, amit tele marokkal kaptam az élettől, amivel pazarul gazdálkodtam, s amiket alig jutott eszembe megköszönni. Azóta is próbálgatok olyan ropogós friss jókedvvel örülni minden apróságnak.

— Csudálatos, hogy ha az ember megtalálja önmagát a legegyszerűbb munkában, akkor már nyert ügye van. Ha nem akarok többet, nagyobbat, mint amire képességet, tehetséget kaptam, de ehhez képest a maximálisát igyekszem nyújtani. S mindezt Isten dicsőségére. Igen szeretem az embereket, s ezért is örülök beosztásomnak, mert könyvtárunkban naponta elég sokan megfordulnak, akikkel, miközben kölcsönzők nekik, elbeszélgethetek. Olyan sokat voltam egyedül, sokszor kétségbeestem. Most pedig szeretném, hogyha igen sok embernél nem rajtam múlna, hogy nem ismeri meg a felebaráttal s Istennel való közösség örömeit, megerősítő élményét. Úgy érzem, a mai embereknek igen nagy szükségük van arra, hogy tartozzanak valahová. És oly sok emberi értéket lehet felszínre hozni, ha szeretettel közeledünk valakihez.

— Az emberekben köztünk járó Krisztus sűrűn felkeres, öt—tíz ember néha, kezdve a 8 hónapos korcsoporthoz tartozókon. Nem is tudok mással foglalkozni, mint velük. Elhagynak a problémák, és örülök minden pillanatnak, amikor még szolgálhatok. Sokszor csak úgy, hogy egy szó választ sem várnak, csak kibeszélni akarják magukat. Semmi más dolgom nincs, mint a nap 24 órájában készenlétben lenni, mert van, aki este 1/2 10-kor ér ide, és nekem csak nyitott szívvel kell az asztal mellett ülni s hallgatni vagy az örömöket, vagy a sebeket.

— Édesapám ültette belém Urunk szentséges Szíve tiszteletét és a teológia iránti érdeklődésemet. Néhány éve elhatároztam, hogy nem maradok meg az egyszerű érdeklődés mellett, hanem tanulni fogok. Egy kicsit bolondnak tartanak, hogy két kisfiam meg az állásom mellett ilyesmivel is foglalkozom, — de ugyan hova jutnék, ha törődnék ilyesmivel?! Mintha azért, mert ,a világban élek“, nem lehetne Urunk életem középpontja, mintha azért nem szerethetném Öt igazán! És így oda is bejutok, ahová .egyháziakat“ még közel se engednek, — és ott van csak igazán szükség apostolkodásra. Ha hivatásom a szeretetszolgálat, azt ugyan otthon kezdem, de semmi esetre sem szabad ott megállnom! Egyelőre úgy gondolom, ha nyugdíjban leszek és a gyerekek meg tudnak állni a maguk lábán, nem lesz szükségük rám, kimegyek valahova falusi plébániára, lehetőleg szegény helyre, ahol nem kínálhatnak fel fizetést — ilyen, sajnos, van elég —, és ott fogok dolgozni, amire szükség lesz: hittan, adminisztráció, háztartás. Addig pedig teszem azt a keveset, amit tehetek.

— Most nagy vizsgalázban vagyunk. A Hittudományi levelezőjén másodikos vagyok. Szívesen elbeszélgetnék itthoni szép örömünkről, munkánkról és rendületlen bizalmunk89