Szolgálat 53. (1982)

Tanulmányok - Sárosi Judit: Halfmanné

te - mondom hát gyáván kereket akarsz oldani az életből? Olyan nincs. Te fiatalabb vagy, mint én. Előbb rajtam a sor. Itt kell maradnod és még dolgoznod. Szó sincs meghalásról!“ A főnöknő bámul, és odasúgja neki: a beteg már nem ért semmit. „Mi az hogy megért! Én is feküdtem már így, és értettem mindent, amit beszéltek." Tovább beszél húgához, aztán kijelenti neki: most megy a kápolnába imádkozni érte, és mire visszajön, rá kell néznie. Egy óra múlva visszatér. A beteg állapota változatlan. „No nézd! Most egy teljes órát imádkoztam, és még mindig nem pislantasz föl? Gyere csak, most lourdes-i vizet kapsz a szemedbe. Szemcsöppek! Úgy, és most kinyitod!“ Semmi életjel. Mária erre az orránál fogja meg nővérét: „Most pedig rám nézel!“ A haldokló fölveti a szemét, és megszólal: „Mia!“ (Mária otthoni beceneve.) A megszólított léleknyuga- lommal indul kifelé. A csodálkozó kérdésre, hová megy: „A kápolnába. Hiszen meg keli köszönnöm, hogy a húgom kinyitotta a szemét, és megismert.“ Egy óra múlva visszajön, és a betegágy mellett imádkozik tovább, féltérden, mert jobb lábával nem tud térdelni, órák hosszat, míg az álom erőt nem vesz rajta. Reggel mise után az a hír fogadja, hogy leesett a láz. Marina nővér jobban van.

1973 júniusának végén egyik lába megdagad, nagy fájdalmai vannak, majd a visszér felszakad, ömlik a vér. Ismét kórházba kerül. Éjszakánként nem tud aludni, az ágy szélén ül, fuldoklik. Az orvos átvilágítást rendel el. Alig jelenik meg a mellkas képe az ernyőn, mikrofonnal hívja össze valamennyi kollégáját. A beteg: „Nincs még több orvosuk a kórházban? Éppen most jött be a tizedik. Nagyon érdekes lehet a belsőrészem!“ Valóban: a röntgen óriásira megnagyobbodott szívet mutat, alatta literszám vízzel. Mikor ezt elhajtották, legalább ismét tudott feküdni. Gyógyulásról szó sem lehetett többé. Még ebben az állapotban is felajánlja, hogy egy friss infarktusos betegnek átengedi a helyét: ő otthon is tud feküdni, azt pedig még meg lehet menteni.

Lelkivezetője november utolsó napján látogatja meg utoljára. A nagybeteget már csak készülékekkel tartják életben. Megkérdezi tőle, szeretné-e a karácsonyt már az égben ünnepelni. Vállvonítás a válasz. Hát nem kívánja tudni, mikor hal meg? A felelet: nem, mert akkor különösen készülne erre az időre. Jobban szeret mindenkor készen lenni. A pap hét szál piros rózsát vitt magával, de csak letette a göngyöleget, mert azt gondolta. Mária már nem vesz tudomásul ilyesmit. Csakhogy az asszony, aki haláláig két lábbal a földön állt, megkérte, bontsa ki a virágokat. Aztán mosoly suhant át az arcán, és ezt suttogta: „Hét szál piros rózsa. Ez Mária hét fájdalma, és utána következik a hét öröm." Két nap múlva halott volt.

Bízvást gondolhatjuk, hogy ennyi munka, viszontagság és szenvedés bőven elég egy emberéletre. De nem így van. Hallgassuk meg őt magát: „Apám halála által egészen odataláltam az Atyaistenhez, és földi honvágyamból új erővel gyulladt fel a nagy vágy Isten után. A ezeretet sebe ez, amit állandóan érzek, bár nem mindig egyformán, de kérem, hogy tartsa fenn bennerp ezt a tüzet. Mióta azonban tudom és érzem, hogy Isten emésztő tűz, nemcsak magamért szenvedek, hanem minden bajért az Egyházban, papjainkért, szegényekért, betegekért,

60