Szolgálat 53. (1982)

Tanulmányok - Sárosi Judit: Halfmanné

szükséget szenvedőkért. Nem tudok ellenállni, az érzés egyszerűen itt van bennem. Az Úr ajándéka ez számomra, aki hagyja, hogy együtt szenvedjek. És ha Isten sohasem hagyja magát felülmúlni szeretetben, akkor egész biztosan a szenvedésben sem. Azért szilárdan hiszek abban, hogy az Üdvözítő, aki köztünk lakozik, titokzatos módon osztozni enged szenvedésében. Ebben a fölismerésben részemről szívesen kész vagyok halálom után is tovább szenvedni, mert megtapasztaltam a találkozást az Ö szeretetével, és ez feljogosít a szenvedésre, miközben szeretete mindig újra megerősít. Boldog vagyok a gondolatban, hogy hozzásegíthetek Isten jövendő Országához, hála az Ö kegyelmének, de tudom, hogy ez nem megy szeretet és szenvedés nélkül.“ (Lelkiatyjának írt leveléből.)

Ezzel az érzülettel nagyon személyesen igyekszik szenvedni másokkal együtt és másokért. Egy ismerősének édesanyja — különben evangélikus, és elcsodálkozik, hogy Halfmanné „is“ tudja a Miatyánkot — igen fél a haláltól. Mária megnyugtatja, hogy békében fog meghalni, szívében pedig kéri Istent, hadd vegye inkább magára a másik félelmét. Egy súlyos szívrohama után mondja a vallástalan orvosnak: „Ez magáért volt, a maga hitetlenségéért!" — De az ilyen megnyilatkozás ritkaság: Halfmanné általában finom érzékkel, ösztönösen kerüli a feltűnést, a magamutogatást mindenben. — Isten azonban még titokzatosabb utakon-módokon is igénybe veszi határtalan készségét. Parapszichológia? Misztikus élmények? Nem lényeges a tények és az eredmény szempontjából. Tény, hogy akár álomban, akár éber állapotban, előre vagy egyidejűleg átél egyéni vagy tömeges szerencsétlenségeket, gázolást, földrengést stb., olykor a közelben, olykor a föld másik részén; érzi a fájdalmat, a félelmet, a kétségbeesést, imádkozik az illetőkért, s felajánlja szenvedéseit.

Lelkivezetője, fiatal, képzett teológus időnként szinte lázadozott az asszony sorsa láttán. Számára azonban igen egyszerű volt a kérdés: „Isten a mi Atyánk. Amit ő küld, az jó.“ „Mindig megadta még az erőt, hogy elviseljek mindent.“ Persze volt néha, hogy nyomorúságos állapotában a halált kívánta, vagy telesírta éjjel a párnáját. De Isten egy-egy „figyelmessége“ megint erőt öntött beléje.

Még valamit nem hagyhatunk említés nélkül, ami már a hihetetlennel határos. Ez az állandóan beteg, a puszta megélhetésért súlyosan küzdő asszony évente 2—300 nagy ruha- és élelmiszercsomagot küldött el Kelet-Németor- szágba és Lengyelországba, magánál is nyomorultabbaknak! Mindig szívesen adott a közvetlenül kérőknek is; egyszer pl. kórházi tartózkodása alatt összes otthon levő ruháját elajándékozta, jóformán betű szerint az „utolsó ingéig“. „Hálóingben akar a templomba menni?“ — figyelmeztette hazaérkezése után a nővér. „Majd csak kapok holnapig valamit!“ így is lett, és másnap „tarkán, mint egy papagáj“, elbotorkálhatott a misére. Missziókat, papnövendékeket is állandóan támogatott. A halála után megmaradt több mint ezer hálálkodó levél csak kicsi része a valóságosnak, hiszen legtöbbjét előrelátóan megsemmisítette. Amellett jól tudta, hogy első a család, tehát nem tőlük vonta el a pénzt. De amit

61