Szolgálat 53. (1982)

Tanulmányok - Joseph Ratzinger: A püspöki szinódus a családról

arról, hogy ebben a pontban Németország ténylegesen „fejlődő ország“. Nálunk még mindig Ogino—Knaus kísérlete jár körül, amelyet aztán nem nehéz nevetségessé tenni. Alig tudja valaki, hogy új ismeretek olyan biztonságot tesznek lehetővé, ami a családügyi minisztérium szerint is ugyanolyan magas, mint a „tablettáé“. Szeretném ajánlani: olvassák el ehhez Gertrud Stetter tanulságos cikkét: „Szeretni az időt — a nő életritmusa“ (Das Thema, 23. sz., 1981, 36—40. A 162. oldalon utalásokat találhatnak további irodalomra, különösen az osztrák Rötzer doktor munkáira, aki részt vett a szinóduson.) Ez a tanulmány mindenekelőtt azért is meggyőző, mert nem az egyházi dogmatikus nézőpontból kiindulva íródott (Stetter asszony épp ellenkezőleg úgy véli, hogy az egyház csak az Ogino—Knaus módszert engedi meg, és így alkalmat talál arra, hogy a tanító- hivatalnak is adjon egy — téves — kis mellékvágást, váljék egészségére), hanem csakis a női tapasztalat felől. Éppen ennél a kiindulópontnál, a tiszta tapasztalatból tűnik ki meggyőzően, amit a teológiai érvelés eddig még nálunk nem volt képes beláttatni: A természetes módszerek és a fogamzásgátlás közti választásnál nem arról az erkölcsileg jelentéktelen kérdésről van szó, hogy különböző eszközöket választunk ugyanarra a célra, hanem antropológiai szakadék terül el közöttük, s épp ezért erkölcsi szakadék is. De hogyan jelezzem én ezt néhány sorban, mikor a köztudat egyszerűen elzárja az idevezető utat? Talán minden további nélkül idézek pár mondatot Stetter asszony cikkéből: „Az idő problémájához egy lány véleménye, aki még nem élt át szerelmi viszonyt: ,Ha még arra sincs időnk, hogy saját magunkat megfigyeljük, és a partnereinkkel beszéljünk erről, akkor már eleve lemondhatunk egymásról.‘ Csoda-e, hogy a tabletta nem lett csodaeszköz? A gáttalan szabadság, hogy kiélhessük az ébredő szenvedélyt és forróvérűséget, talán boldogító lehet. De az ittas órákból még nem jön létre tartós öröm, nem nő ki meghitt otthonosság. A szeretetviszonynak, életközösségnek szüksége van a kölcsönösség támaszpontjaira, együtt megoldandó feladatokra. Férfi és nő életritmusa, szervezetének üteme különböző. Gépiesen egységesíteni a kettőt fantáziátlan eljárás, és hosszú lejáratra nyilvánvalóan nem csábító. Ha mindegyik fél érzi a maga sajátos módját, elfogadja ezt, és kihívja vele a másikat, az előmozdítja a közlés szükségletét és a beleérző képességet, a megegyezést és a párbeszédet. Türelemre, egymás tekintetbe vételére tanít, pillanatnyi lemondásra is kényszerít, ami csak erősíti a vágy megvalósulásának kívánását, — és ösztönzi a szellemet, hogy a közbeeső időben a vonzalom egyéb jeleit találja meg“ (38kk). Időközben a gondolatot már feministák is képviselik, akik a szexualitásnak a szülésre való összpontosítását mint a női lényegen elkövetett erőszakot, mint az erosz és a gyöngédség veszteségét panaszolják fel (vö. C. J. M. Halkes: Feminista teológia: Concilium 1980, 298). Hogy a tablettával a nőtől elvették saját időritmusát és ezzel sajátos létmódját, és a művi világ szándéka szerint így mindenkor „használhatóvá“ tették, azt röviddel ezelőtt Christa Meves is hatásosan kimutatta. Utal ebben az összefüggésben az önmegtartóztatás értelmére és szépségére, amiről beteg civilizációnk már alig mer szót ejteni. Mindez és még sok más időközben köztudomású45