Szolgálat 53. (1982)

Tanulmányok - Joseph Ratzinger: A püspöki szinódus a családról

tárgyalja, hogyan ismerheti fel Isten népe vándorútján Isten akaratát; a második a házasság és a család teológiájával foglalkozik, a harmadik pedig lelkipásztori kérdésekkel.

I. rész: Hitérzék, az idők jelel, a fokozatosság törvénye

Röviden az első részről. Két dolog fontos itt a címben. Először is: Isten népe számára Isten akaratáról van szó. Minthogy Isten népe, nem lehet elsősorban a statisztika, a szokás vagy a föltehetően hasznos a mércéje, hanem azt kérdezi, mi velünk az Isten akarata. És ez az ember legnagyobb dicsősége: hogy fel tudja ismerni Isten akaratát, és rendelkezésre tud állni terveiben. Úgy tetszik nekem, megint sokkal jobban magunkévá kell tennünk ezt a nézőpontot. Ahol az ember erkölcsi felfogása hasznossági számítássá süllyed, ott elvész a személy méltósága. Isten akar valamit velünk, akar valamit nekünk; nagyságunk abban áll, hogy ezt megkeressük, és szerinte alakítsuk életünket. — A második fontos elem a „vándorút“. Isten akarata nem ismer változást, mintha ma ilyen lenne, holnap pedig más. De mi emberek úton vagyunk, Isten népe a maga egészében és minden egyes tagja. Ezért az egyes embernek és az egyháznak útközben az egyes állomásokon meg kell kérdeznie, mi most az Isten akarata, és meg kell tanulnia, hogy teljes akaratát csak az út egészén tudjuk teljesíteni. Ez megaláz bennünket, de meg is vigasztal, mert azt jelenti, hogy nem érhetjük el egy-egy pillanatban a „tökéletességet“, hanem csak az által, hogy mindig úton maradunk Isten akarata felé.

Az itt szóban forgó propozíciók első részének hármas témája: a hitérzék, az idők jelei, a „fokozatosság“ törvénye. A két első a zsinat utáni teológia középponti jelszava, különösen a román nyelvcsoporthoz tartozó államokban, mindenekelőtt Latin-Amerikában, de a holland teológiában is. Olyan alapvető irányvételekről van itt szó, amelyek a teológia és az egyház egész arculatát átformálhatják. Sajnos egy ilyen levél kerete nem engedi meg ennek közelebbi taglalását; csak jelezzük a szinódus mondanivalóját. A szinódus megállapítja, hogy meg kell különböztetni a sensus fidei-t (a hitérzéket) a consensus fidelium-tól (a hívők közmegegyezésétől): sok keresztény szociológiai egyetértése magában véve még nem a hit szava; a statisztika nem orákulum az isteni akarat megkérdezésére. Fontos arra nézve, hogy megértsük a lelkipásztori helyzetet és feladatokat — erre is céloz a szinódus —, de nem normatív. Amit a többség csinál, az lehet hamis is, s különben is igen gyorsan változhat. Az egyház feladataihoz mindig újból hozzátartozik, hogy bírálja a társadalmat, mindenekelőtt akkor, ha egy civilizáció olyan beteg lett, mint sajnos a mienkről kell mondani. A szöveg megállapítja: „Az egyház a lelkiismeretre hallgat, nem a hatalomra, és éppen így védelmezi a szegényeket és lenézetteket.“ Azután pozitív értelemben is mond valamit arról, hol kereshetjük Isten szavának „értelmét“, ha nem a statisztikában rejlik: azoknál, akik „nem hasonulnak a világhoz“ (Róm 12,2), a szegényeknél és egyszerűeknél, akikről azt mondja az Úr: „Dicsérlek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és

35