Szolgálat 52. (1981)
Eszmék és események - Szeplőtelen fogantatás ünnepére (Hans Urs von Balthasar)
Fiának testét adja nekünk táplálékul? Hogyan történhetik, hogy ez a kenyér és ez a bor igazán a bűneinkért meghalt Istenfiának testévé és vérévé válik? Csak a Szentiélektől ihletett, az apostoloktól bátorított, az Egyház eleven hagyományától támogatott és kifejlesztett hit tud ezekre a kérdésekre pozitív feleletet adni. Igen, Uram, csakis nálad vannak az örök élet igéi (vö. Jn 6,68).“ SZEPLŐTELEN FOGANTATÁS ÜNNEPÉRE A közönségesen „Szeplőtelen Fogantatás ünnepének“ nevezett Mária-ünne- pen a katolikus egyház a mindnyájunknak osztályrészül jutott isteni üdvösséget ünnepli egy igen lényeges, de első pillantásra még nem érthető oldaláról. Mit jelent a kifejezés: „szeplőtelenül fogantatott“, vagy mint ahogy szintén mondják: „az eredeti bűn szeplője nélkül fogantatott“? Röviden és lényegében összefoglalva azt, hogy az az ember, akiben Isten Fia a földön megjelent, az égnek ezt az ajándékát határtalan, semmitől nem korlátozott készséggel, nyitottsággal, rendelkezésre állással vette föl magába. Olyan „igen“-nel, amelyben nem volt semmi, bármilyen rejtett korlátozás és feltétel, semmi „Igen, de...“ „Igen, ha...“ „Igen, ilyen meg ilyen körülmények között...“ „Igen, csak lassan a testtel...“ Lehetne az Istennek mondott szeplőtelen „igen“ ünnepének is nevezni. És mi az eredeti bűn? Minden egyes ember erkölcsi hiányossága, aki az emberi nem tagjaként a világra jön. Mindenki magától tud valamit erről: tudja, hogy nem olyan, amilyennek lennie kellene, amilyen lehetne. Talán jól-rosszul megteszi kötelességét, de éppen ez az: néha jól, néha rosszul. Jól-rosszul szereti embertársait, de éppen ha kezdi igazán szeretni, akkor érzi, hogy rosszul szereti, vagyis még sokkal önzetlenebbül kellene szeretnie. Teljesítményei valahol mind színvonal alattiak maradnak. Persze többnyire azzal vigasztalja magát, hogy így szól: „Tévedni emberi dolog, másoktól sem lehet többet kívánni, és hát én megteszem, ami telik tőlem.“ De közben pontosan érzi, hogy többet kellene. Az a személyes hiány, amit mindenki legtitkosabb mélyén érez, általános, közösségi hiány. A gyermek ebbe nő bele, megtanulja fölismerni környezetében és ugyanakkor saját magában is. A fiatal talán lázad ellene, más szeretne lenni, mint a többiek, a magasba, a szabadba tör, nem bírja izommal, visszaesik eszménye mögé, és lassacskán szerényen megelégszik azzal, hogy „ő is csak ember“ legyen ... Ma az ifjúság szívesen beszél a világ állapotának teljes megváltoztatásáról. Az egészen naivak azt hiszik, hogy ezt a társadalmi struktúrák megváltoztatása hozhatja magával. A kevésbé naivak látják, hogy a struktúrákat ugyan meg lehet erőszakkal változtatni, vagy maguktól is megváltoznak, az ember mint csordaállat azonban mindig ugyanolyan önző marad. Éppen ott, ahol a társadalom szerkezete leveszi róla a személyes bevetés szükségét; még kevesebbet teljesít, mint azelőtt, amint ezt nagy példák mutatják. És ahol társadalmilag fel66
