Szolgálat 52. (1981)

Tanulmányok - Sántha Máté: Hernández doktor, a felelősség embere

és szilárd reményem, hogy benne is halok meg: annak azt felelném, hogy ez egy és ugyanaz.“ Lelke mélyébe világító nagy mondat!

És Hernández mégsem elégedett. Gyerekkora óta mélységesen tiszteli a papokat, a legmagasabb véleménnyel van hivatásukról, amelyet szívesen követne. Másrészt egyre inkább igénye az elmélyedés Istenben. Minden ismerőse megfigyelte nagy összeszedettségét. „Vallásgyakorlatait a templomban mindig sietség nélkül végezte. Amikor letérdelt és elmélkedésbe fogott, semmi sem szakította félbe. Minden azt a föltételezést ébresztette, hogy közte és Isten között spontán párbeszéd alakult ki.“ (A szeretet hívására azonban készséggel szakította meg ezt a „párbeszédet“. Egyszer egy fiatalember elájult a templomban. Nemcsak hogy rögtön gondjaiba vette, hanem mikor megtudta, hogy két napja nem evett, az istentisztelet után karonfogva vitte megreggeliztetni.)

Mély hatást gyakorol rá egy tragikus esemény. Dominici írja le, hogy legkisebb öccse, Benjámin, trópusi lázban néhány óra alatt meghalt, „anélkül, hogy a kiváló orvos rájött volna az eset súlyosságára; csak a végső órában fedezte föl. A seb lelke mélyéig hatolt. Attól a naptól fogva megváltozott életének iránya, átjárta a visszavonulás, az elmélkedés, egy képzelt bűn levezetésének vágya. De mivel mindenekelőtt altruista és a kötelesség rabszolgája volt, vágyának megvalósítását akkorra halasztotta, amikor befejeződik kisebb testvéreinek és unokatestvéreinek nevelése — őket szeretettel maga köré gyűjtötte —, és munkájával megszerzi a szükségeset, hogy biztosítsa a család létfenntartásának alapját.“ Amikor ez megtörtént, 1908 júniusában mindenki elképedésére hajóra szállt és Európába ment, hogy belépjen a farnettai (Lucca mellett, Olaszországban) kartauzi kolostorba. 44 éves volt ekkor, és tíz éve tanulmányozta már szabályzatukat. Érsekének ajánlására szívesen fogadták. Nagy áldozat volt a megválás hazájától és főleg szeretett családjától, de hősiesen viselte, éppen úgy, mint a kartauzi élet szigorát, az állandó hallgatást, az éjszakai felkelést, a tél hidegét. Nem boldogult azonban az előírt napi két órás kétkezi munkával. Fizikuma a tífusz óta mindig is gyönge volt, s finom orvosi műszerekhez szokott keze nem állt ilyen foglalkozáshoz. így az elöljárók és jelölttársai nagy sajnálatára el kellett bocsátani. Orvos létére ő maga is jól tudta, hogy ez a két óra szükséges ellensúlya a napi 15 órás szellemi foglalkozásnak, „és aki nem tudja elvégezni, mint neuraszténiás vagy bolond végzi.“

1909 áprilisában tehát hazatér Caracasba, és kéri a püspököt, fogadja be a szemináriumba, hogy megyéspap lehessen. Csakhogy megérkezésére az egész város felbolydul. „íme itt egy ember, akire szükségünk van: Isten embere“ — írják róla. Egyik látogató a másikat éri. Az egyetemisták küldöttségileg mennek megkérni, foglalja el ismét a katedrát. Hernández megjegyzi, hogy oda csak civilben fog menni, „mert a hallgatók rettenetesek.“ A válasz: „A reverenda nem érdekel bennünket, Doktor... azt akarjuk, hogy ön térjen vissza, a Mester.“ Ami igen nagy kijelentés az akkori egyetemi hallgatók részéről. — A püspök így hamarosan rájön: aligha lehet Isten szándéka, hogy Hernández otthagyja a világi életet és orvosi pályáját. Szépen elküldi. Nem könnyű ismét be47