Szolgálat 52. (1981)

Tanulmányok - Sántha Máté: Hernández doktor, a felelősség embere

illeszkednie mindabba, amit otthagyott, de becsülettel megteszi. Igaz, egyes professzorok nem akarták visszaengedni a tanszékre, mondván, hogy ez a közjáték ingatag jellemről tanúskodik. De a hallgatók akarata diadalmaskodott. Erre az időre esik az a javaslata, hogy a köztársasági elnök létesítsen bakteriológiai és parazitológiai intézetet. — Négy év múlva még egyszer, utoljára fellángol benne a papság vágya. Rómába hajózik, és jelentkezik a latinamerikai Szent Pius szemináriumban. Néhány hónapig minden jól megy. Azután tüdőbaj tünetei mutatkoznak. Állapota nem akar javulni. Genovába küldik tengeri levegőt szívni; ez sem használ. Milánóban, majd Párizsban keres gyógyulást. Ez végre sikerül, de be kell látnia, hogy nem térhet vissza a szemináriumba. 1917 augusztusában New York-ba érkezik, decemberben ismét Caracasban találjuk, a katedráján.

Kicsit talán megzavarja az embert Hernández életének ez a hullámvonala. De azok, akik életük során megpróbálkoztak a papi pályával, általában azt vallják: ha valami okból el is jöttek a szemináriumból, örülnek ennek az időnek, mert sokat gazdagodtak vele lelkiekben. Ez az ő esetére is áll. Másfelől úgy látszik: ez a vágy volt az ő földi tisztítótüze, a vele járó megpróbáltatások edzették és tanították egyre alázatosabban és rugalmasabban követni Isten akaratát. Ez az akarat mélységesen tiszteletben tartja az ember szabadságát, és megengedi a vargabetűket is, hogy az engedelmesség a végén tisztább legyen. Ahogy ő maga írta testvérének: „Senki meg nem érti, mit jelentene számomra visszatérni, miután lemondtam mindenről, és arra kényszerülni, hogy előző életmódomat kövessem; de teljesüljön mindenben az Isten akarata.“ Szépen mondja egyik életírója: „Ez az Isten embere, nyughatatlan és fáradhatatlan keresője boldogságának az életszentségben; az ember, aki háromszor akarta megmutatni Istennek, hogy Érette képes minden túlzásra és minden lemondásra; és akit Isten visszairányított a világba, mert a világnak nagyobb szüksége van az életszentség élő példáira, mint a kolostornak, és jobban kellettek szent orvosok fogható megjelenései a világban, mint szerzetesek a magányban. Isten őt a példa apostolságára szánta.“

Mint ferences harmadrendi továbbra is az evangéliumi tanácsok szellemében élt. Pénzét, amikor rokonainak már nem volt szükségük rá, a szegények közt osztotta szét. Lakása az elképzelhető legegyszerűbb volt, a „fényűzést“ csak a könyvek képviselték benne. Templomi szükségletekre szívesen adakozott. Tudott segíteni úgy, hogy nem alázta meg, akivel jót tett. Jóságát még az állatokra is kiterjesztette: kegyetlenségnek tartotta az olyan állatkísérletet, amit altatás nélkül végeznek, s megmutatta tanítványainak, hogyan alszik el a béka vagy a pióca, amint pár csöpp kloroformot önt a vízbe. Szent Ferenc szellemében igyekezett a béke eszköze lenni. Egyik tanítványának, aki családi viszály miatt nem boldogult a tanulással, felajánlotta, hogy meglátogatja és kibékíti a szüleit, ő viszont „menjen a templomba, és beszélje el a problémát az Úrnak“. Voltak, akik vallásossága miatt lenézték, vagy állása miatt .irigyelték. Az irigységet megértő mosollyal intézte el, s nagy türelmet tudott tanúsítani mások hibái iránt. Legkevésbé talán a lelkiismeretlenséget tudta elviselni. Egyszer

48