Szolgálat 51. (1981)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: Daniel-Rops, Jézus és Egyháza szeretetének tanúja

De a nyugtalanság mégis Daniel-Rops üdvére válik. Isten elől nem tud menekülni; végül is „választ“: elismeri, hogy Isten megragadta szívét. 1929-ben megjelent első regénye (L’áme obscure = A homályos lélek) főhőse, Blaise Orlier az írót testesíti meg. Róla írja: „teljesen eltávolodott a hittől; egy bizonyos lustaság távolította el Istentől. A lustaság és a rossz gőg. Lemondott arról a reményről, hogy Isten érdekében csodát tesz (íme a Nyugtalanságunk kifejezése) és mintegy erőszakot követ el rajta, hogy meggyőzze. Ez válság nélkül történt. De mégis belső dráma színhelye szeretett volna lenni. Ugyanakkor visz- szaborzadt attól, hogy öncsaló módon komédiát játsszon önmagával. Szabadnak érezte magát, tele volt keserűséggel, és leverte a nyugtalanság: ez volt az egyedüli érzés, amelyet nem talált középszerűnek.“ A hangnem már megváltozott. B. Orlier már nem tetszeleg a „részegítő keresésekben“; tele van „keserűséggel“ és ez a nyugtalanság „leveri“; szabadnak érzi magát, de ugyanakkor reménytelennek.

Daniel-Rops közben találkozott egy trappistával (a regényben Van Vriés abbé képviseli ezt a papot, aki választásában segítette). 1948-ban egy interjúban (Témoignage chrétien) vallott a trappistáról, akit nem nevezett meg. Isten embere, akivel egy trappista kolostorban találkozott, megéreztette vele, hogy milyen is az igazi lelki élet, a „szent“ emberben a megélt és megtestesült kereszténységet látta meg. 1932-ben a Monde sans áme (Lélek nélküli világ) már úgy beszél a fiatalkori nyugtalanságról, mint kamaszkori krízisről. Most már túljutott ezen a fázison, ahol a nyugtalanság öntetszelgés volt, nem pedig állandó készenlét: „Hiú minden olyan nyugtalanság, amely önmagában tetszeleg, bizonytalanságában és az általa kiváltott zavarokban; hiú minden olyan nyugtalanság, amely nem törekszik a rendre, amely reménytelen — nem sóvárog a nyugalomra.“ Távol vagyunk már attól a lelkiállapottól, amely azt panaszolta, hogy „az ember mindig túl korán lehorgonyoz“.

A kegyelem titkos munkáját nem lehet „feltérképezni“. Daniel-Rops „megtérésében“ több természetes tényező készítette elő a talajt ahhoz, hogy az igazi hit kicsírázzék és kibontakozzék, öröklés, környezet, érzékenység, tanulmányok, betegség ... egyszerre és egymást követően. Második regénye (Halál, hol a te győzelmed?) 1934-ben már olyan „katolikus írónak" mutatja, aki kész „küzdeni Istenért“. Ezután sorra jelennek meg esszéi, novellái, regényei, amelyek a nagy katolikus írók nyomán haladva elemzik az ember belső drámáját, a bűn és a felelősség kapcsolatát, a költészet és irodalom (Rimbaud, Kafka...), illetve a nagy misztikusok tanúságát Isten távollétéról és jelenlétéről, továbbá azt a szerepet, amelyet a kereszténység játszik, hogy megmentse haldokló civilizációnkat. Daniel-Rops, szemlélve a jelenkori civilizáció válságát, megállapíthatja, hogy a haladó katolikus fiatalság forradalmi változásokat kíván a haldokló polgári társadalomban. Az újabb nemzedék, Rimbaud és a szürrealisták jelszava - „Megváltoztatni az életet“ — helyett Marxét választja: „Megváltoztatni a világot“. Az új nemzedék vezérei: Blondel és Maritain, G. Marcel és E. Mounier, az írók közül pedig Mauriac és Bernanos hatása a legnagyobb.

53