Szolgálat 51. (1981)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: Daniel-Rops, Jézus és Egyháza szeretetének tanúja

már mintegy harminc címre emelkedett. Regényei és esszéi tükrözik azt az ágostoni vagy pascali nyugtalanságot, amely életének első szakaszát leginkább jellemzi.

Első könyve, Notre inquiétude (Nyugtalanságunk) 1926-ban jelent meg. A fiatal író szellemi ősei nyomán az egzisztenciális kérdések titokzatos értelmét keresi. Ez még nem az az üdvös nyugtalanság, amely minden hivő-keresó lélek jellemzője marad Ágostontól a nagy misztikusokon keresztül egészen Claudelig vagy Charles de Foucauld-ig. A fiatal Daniel-Rops mintegy tetszeleg szkeptikus nyugtalanságával, van benne valami a gőgös reménytelenségből, és főleg — Gide nyomában haladva — elutasít minden elkötelezettséget. „Az ember mindig túl korán lehorgonyoz — írja —; semmi sem veszélyesebb, mint a választás, de semmi sem szükségesebb. De később, Istenem, később! Mert, ha egyáltalán nem emésztjük fel egész tavaszunkat a részegítő keresésekben, ha a nyár előtt már megtaláltuk útunkat, mi marad őszünkre? És nem lesz-e telünk túlságosan vigasztalan?“

Daniel-Rops célja az, hogy elérjen egy bizonyos intellektuális rendet, anélkül, hogy elhagyná gondjait, anélkül, hogy megadná magát vagy a lemondást választaná. Nem tagadja a vallási tényt, nevezetesen a katolicizmus tényét. Látja azt is, milyen fontos helyet foglal el Isten a XIX. század végének irodalmában. Bevallja, hogy Isten sohasem állt ennyira a fiatal nemzedék érdeklődésének homlokterében. De saját nemzedékének válságát is megéli, amint a következő vallomásból kitűnik: „Az ember katolikusnak születik, aztán a 18. és 19. életéve között lelkiismereti válságot él át ... Ez a válság fájdalmas: gyakran több évig tartó agónia ... A serdülőt az távolítja el a vallástól, amit a tavasz hívásának vagy a világ ízének (goüt du monde) nevezhetnénk, ez utóbbi kifejezést határozottan teológiai értelemben véve ... Az ilyen tanácsok: Legyetek gyakorló keresztények, aztán a hit majd jönni fog ... ízetlennek tűnnek a húszéves lelkeknek. Mindenki azt várja, hogy Isten majd csodát tesz javára."

Daniel-Rops egy későbbi esszéjében — Pascal és szívünk (1948) — bevallja, hogy ez a kétes értékű ielkiállapot, amely lehet helyes felkészültség a teljes hitre, de lehet veszélyes lejtő is, 16 éves korában hatalmasodott el rajta, de szerencsére a keresztény távlatok felé nyitotta meg. Pascal Gondolatainak olvasása ragadta ki a közömbösségből és késztette a nyugtalan keresésre. De a kamasz még nem értette teljesen Pascal intellektuális nyugtalanságát, a „végtelen“ gyötrő hívását. Még abban a korban volt, amikor az ember inkább elmérgesíti és kéjjel kaparja sebét, ahogy Baudelaire mondja.

Mivel a pascali nyugtalanságot rosszul asszimilálja, egyelőre eltávolodik a céltól. Egy ideig S. Reinach Orpheusának, és még inkább Gide Földi táplálékok c. könyvének befolyása alá kerül, amelyek eltávolítják a hagyományos hittől. Gide „lelkisége" sok fiatal írót megkísértett: nem az őrök élet, hanem az őrök elevenség! — hirdette; leszakítani minden perc virágát; óvakodni minden elkötelezettségtől, mert minden választás leszűkíti életlehetőségeinket. „Ne mondj le semmiről, minden lemondás egy kis halál!“ — hirdette a fiatal Babits is.

52