Szolgálat 51. (1981)
Tanulmányok - Szabó Flóris: Az egyházatyák és az imádság modern kritikája
Tehát szent Ágoston is valóban Origenészhez hasonlóan, csak metaforikusán érti az imádságot ezen a vágyakozáson. Anélkül, hogy a vonatkozó szent Pál levélrészlet részletes elemzésébe merülnénk (2Tesz 5,17: semper gaudete, sine intermissione orate, in omnibus gratias agite), csak egyszerű olvasásra is megállapítható, hogy az Apostol semmiképpen sem ilyen implicit imádságra gondol, tehát az imádság követelményét nem lehet azonosítani a a jócselekedetek végzésével; így nem állja meg a helyét a parttalan imádság elmélete sem, azaz hogy laborare est orare. Annál is inkább, mert már szent Vazul is észrevette, hogy a folytonos munkára van egy külön parancs: „nocte et die operan- tes“. Tehát ha két külön parancs, akkor két külön megvalósítás is! A parttalan imádság elmélete után most vizsgáljuk a többi imádság-kritikát. Mint majd látjuk, lényegében ezek sem egészen újak az Atyák nézeteihez képest. Hallgassuk meg először is Origenész kritikáját a kérő imáról. Ki volna olyan korlátolt, aki azért imádkoznék, hogy a nap fölkeljen, hisz olyasvalamit kéme, ami az ő imája nélkül is bekövetkeznék: hisz nagyon ostoba ember volna az, aki azt hinné, hogy az ő könyörgésére történt meg az, ami mindenképpen bekövetkezik az ő imája nélkül is. Ugyancsak minden ostobaságot felülmúlna az, aki a nyári hőség idején, a nap hevétől elcsigázottan azt remélné, hogy a nap az ő imájára eltávolodik a tavaszi csillagképek közé, hogy ő kellemesebb hőfokot érezzen. Éppen így járna az, aki imájában remélve nem akarja elszenvedni mindazt, ami az emberi nemnek szükség szerint elő van írva. Ebben a szövegben, amely a mai olvasó számára is természettudományos megfontoltságról tanúskodik, nem annyira a zárt természeti okság megváltoz- hatatlanságáról van szó, mind inkább az antik ember számára a nap és csillagok által megadott sors kikerülhetetienségéről. Alexandriai Kelemen ugyan azt tanítja, hogy a megkeresztelt ember ki van véve a sors hatalma alól, és Origenész is osztja ezt a nézetet a gondviselésről és az isteni pedagógiáról vallott felfogása értelmében; érdekes módon azonban nem úgy érvel, hogy próbálja a gondviselés és az imameghallgatás viszonyát meghatározni, hanem pszichológiai síkra tereli a kérdést. Az imádkozó azzal, hogy imádkozni kezd, minden elégedetlenséget félretesz, és Isten kezébe helyezi magát. Isten előretudása folytán azután — az ima által — minden imádkozónak ez a szabad akarata beleépül az Egésznek abba a rendszerébe, amely a világ fennállásának alapja. A bonyolult gondolatmenetet nem akarjuk itt részletezni, legyen elég Origenész egyik mai vizsgálójának, Gesselnek modern hasonlata a dolog érzékeltetésére : Képzeljünk el egy kompjutert, amelybe betáplálták az ember szabad akaratát, az isteni gondviselést és az isteni előre-ismerést, s e három feldolgozásából születik meg a cselekvések sorozata, amelyek mindegyik partner autonómiáját érvényesítik. E mögött az elgondolás mögött a sztoikusok elképzelése áll az isteni ökonómia által kormányzott nagy világrendről; ha az ember ebbe az isteni világökonómiába beleilleszkedik, harmóniába hozza a benne működő erőket, s maga is jól kormányzott kis-világ lesz. Origenész szerint ezt hozza meg az imádság, 30
