Szolgálat 51. (1981)
Tanulmányok - Szabó Flóris: Az egyházatyák és az imádság modern kritikája
született elméletben is, gyakorlatban is. Most nem akarjuk e nézeteket mind felsorolni, csak a főbb csoportokat, főbb irányokat érinteni. Legszigorúbban, szinte szőszerint értelmezték a szerzetesek. Mióta a vértanúhalál fenyegetése, vagy inkább lehetősége nem lebegett ott a keresztények feje fölött, a szerzetes lett az, aki egész életére a vértanúság pecsétjét akarta ráütni. A világgal való szakítás a társadalom elhagyását, az emberektől távol, egyedül az Istennel való foglalkozást, a vele, a neki való életet jelentette. A földön töltött időnek így új tartalma lett, s Krisztus felszólítása az állandó imádságra időszerűbbé és sürgetőbbé vált, mint valaha. A szünet nélküli imádság nemcsak egy volt az Úr parancsai közül, hanem ez volt a minden evilági dologtól elszakadt élet egyedüli értelme. Az egész nap és az éjszaka fele az imádságnak volt szentelve, s az ima még a munkát is végigkísérte. A sokszor előforduló „meditari“ ige, „meditatio“ főnév ezt jelentette: munka közben is, járáskelés közben is, hangosan vagy mormolásnak tűnő félhalkan mondták, recitálták a Szentírást, főképpen a zsoltárokat. (Hasonló ez az újkori rózsafüzér-reci- táláshoz munka, járás-kelés közben.) A „lectio divina“ is a Szentírás olvasását jelenti. S mikor Szent Benedek előírja, hogy a szerzetesek a nagyböjt elején vegyenek ki a „bibliotheca“-ból egy kötetet, a bibliotéka minden valószínűség szerint Szentírást jelent, tehát az előírás igazában így hangzik: mindenki vegyen ki egy kötetet a bibliából, és azt elejétől végéig olvassa el. Tehát valóban szünet nélkül imádkoztak. Hozzá kell tennünk, hogy nem csak a szerzetesekre áll a zsoltároknak ez az előbb említett, munka közben való recitálása. Szent Jeromos is írja egyik levelében, hogy körülötte a szőlőmunkások is zsoltárokat énekelnek. E szerzetesi vonaltól eltér Origenész magyarázata. Ö így ír az imádságról c. értekezésében: Az imádkozik szünet nélkül, aki kötelező cselekedeteihez imádságot csatol, és az imádsághoz cselekedeteket. Mert a sine intermissione orate mondatot csak úgy vehetjük teljesíthető parancsnak, ha azt mondjuk: a szent ember egész élete egyetlen nagy imádság és ennek része az, amit imádságnak szoktunk nevezni, s amit napjában legalább háromszor kell végeznünk, amint Dánielnél is kitűnik. Origenész tehát ezt mondja: imádkozzunk naponta legalább háromszor, és ezen a szoros értelemben vett imádságon kívül végezzük jócselekedeteinket, amelyek bennfoglalt imádságot képeznek. Tehát e tágabb értelemben vett „imádság“ igazában csak metaforaként áll Origenész elképzelésében, mint ahogyan ő mindent allegorikusán, jelképesen értelmez a szentírásban. A kérdéssel foglalkozók ebbe az Origenész-féle vonalba sorolják szent Ágostont is. Az ő felfogását jól ismerjük a 37. zsoltárhoz írt Enarratióból. Szerinte: „ha olyan imádságra gondolunk, hogy folyton térdet hajtunk, leborulunk, vagy kezünket felemeljük, ha így gondoljuk az imádságot, akkor nehezen tudjuk megtenni az Apostol felszólítását: sine intermissione orate. Van azonban egy másfajta imádság: a vágyakozás. Bármi mást teszel is, ha vágyakozol az örök szombat után, nem szűnsz meg imádkozni.“ 29
