Szolgálat 51. (1981)
Tanulmányok - Szabó Flóris: Az egyházatyák és az imádság modern kritikája
beteghez hívják, restell elmenni, inkább azt mondja: majd imádkozunk, hogy reggelig meg ne haljon a beteg. Mindezeknek a kifogásoknak alapja mélyen van, teológiai alapkérdésekből fakadnak. Mindenek előtt a hagyományos Isten-fogalmat és a mai embernek a világgal szembeni állásfoglalását érintik. A személyes Isten megkérdőjelezése maga után vonja az imádság kritikáját is. Ezekkel az eddig vázolt kritikákkal szemben van egy ellenkező előjelű is: az eddigi vádak — ha szabad szemléletesen így megfogalmaznunk — baloldalról támadják az imádságot, ez a másik szemlélet jobbról. Ezt a szemléletet röviden úgy nevezhetnénk, hogy: a parttalan imádság (part nélküli imádság). Garaudy óta divatos ez a „parttalan“ kifejezés: ő adta (ill. magyar fordítói) ismert művének a Parttalan realizmus címet. A parttalan imádság elmélete szerint az imádságot mint különleges vallásos aktust túlértékeljük az Istennel való ama találkozással szemben, amely egész életünk folyamán végbemegy. „Sine intermissione orate!“ — ez a felszól (tás tehát nem azt jelenti, hogy a keresztény ember állandóan imákat mondjon, hanem: az egész életet kell olyan lelkületben élnie, hogy az megfeleljen az evangéliumi felszólításnak. Tehát az imádság így feloldódik, határok nélkül elvész az élet folyamatában. Ha tehát másokkal foglalkozunk, ha szolgálunk nekik, ha az életről gondolkodunk, mibenlétét kutatjuk, ez mind imádság lehet, mert mind valós találkozásunk Istennel, bár ő nem egyszer inkognitóban marad. Ha valaki helytelennek tartaná — mondja ez a szemlélet —, hogy az imádságot így kiterjesztjük, az idézze emlékezetébe Pál apostol sorait: „Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen a ti ésszerű istentiszteletetek“ (rationale obsequium — logiké latreia; Róm 12,1). A latreia szó általában a kultikus istentiszteletet jelenti, de itt az egész életre kiterjeszti az Apostol. A fejezet többi részében azután kifejti ennek a tágabb értelemben vett istentiszteletnek feladatait: minden kapott adományunk, tehetségünk kifejlesztése, latbavetése a többi emberek szolgálatában. Röviden ösz- szefoglalva: a régi Óra et labora helyett ez az elmélet ezt találja megfelelőnek: Laborare orare est — a munka imádság. Még egy megjegyzés: ez az elmélet igazában a kanti filozófiára megy vissza. Ö értelmezi Religion innerhalb der Grenzen der bloßen Vernunft c. művében a szünet nélkül való imádság szellemét úgy, hogy az nem más, mint az Istennek tetsző életmódra való állandó törekvés. Mindezek a problémák azonban nem újak. A keresztény ókor egyházi íróinak, az egyházatyáknak is szembe kellett velük nézniük. Nézzük meg, hogyan találkoztak ők ezekkel a kérdésekkel, és milyen tanulságokat vonhatunk le nézeteikből. Kezdjük rögtön a legutolsóval, az ún. parttalan imádság kérdésével. A „sine intermissione orate“ felszólítás, Pál apostol és Lukács evangélista közlésében az egész Nicea előtti kereszténység és a szerzetesség mozgatója volt. Az Atyák soha nem vesztették el szemük elől e parancsot, hiszen ez volt az Úr egyetlen parancsa az imádságra vonatkozóan. Természetesen többféle interpretációja 28
