Szolgálat 51. (1981)

Tanulmányok - Hans Urs von Balthasar: Az Egyház mint Krisztus jelenléte

ségére is. „Végy..- mondja a szakácskönyv; az Egyházban nem veszünk magunknak, hanem kapunk. Ez a papra is érvényes, még csak őrá igazán: senki sem ruházhatja fel önmagát az egyházi tisztséggel, hanem ráruházzák, hogy hatalma legyen továbbadni az adományokat. Az egyházi tisztségekben ott rejlik az „el a kezekkel“: egyedül az Úr ajándékozza magát, de minthogy van egyházi tisztség, csalhatatlanul ajándékozza.

Az egyházi tisztségekhez hozzátartozik a Szenti rás: Krisztus szava és a Krisztusról szóló szavak tárgyi formában. Betű és könyv az intézmény egy formája, sokféle kölcsönös megegyezés alapján: a szavak betűszerinti értelme, a mondatok értelme egy nyelvben és különböző nyelvekben, a nyomtatás, terjesztés, könyvtári megőrzés stb. Istennek mindenestül páratlan szava beletestesül ebbe az intézménybe, hogy mindenki számára hamisítatlanul és változhatat- lanul jelen legyen. Persze feloldhatatlan egységben a szabadon fúvó Lélekkel, aki mindig újonnan magyarázza a szavakat, mérhetetlen sokféleségben, gazdag teljességben bontakoztatja ki minden hallgatójában és olvasójában, mint ahogy az érő búzamező szökik kalászba

„Az én szavaim lélek és élet“ — mondja az Úr, és ez örökre igaz marad. De hogy igaz maradhasson, ahhoz szükség van az írásra mint intézményre, szilárd változhatatlanságban a mellette születő és elmúló nemzedékeken és magyarázatokon át: „Ég és föld elmúlik, de az én igéim el nem múlnak.“ Beszélhet Pál a szív írótábláiról, amelyekre - Mózes kőtábláival ellentétben — levelét írja: mégis csak pergamenre kellett írnia, hogy szavai ne csak a korin- tusiak szívébe hatoljanak, hanem még ma is, bennünket is szíven találjanak. És amikor János a harmadik levelében ezt mondja: „Még sok mindent tudnék neked írni, de nem akarom tintával és papirosra írni; remélem, hogy rövidesen látlak, és akkor élőszóval beszélgetünk“ - akkor mégis csak tintával és papirosra írta ezt a mondatot, a mi vigasztalásunkra, hogy ma is tudjuk: sok minden van az Egyházban, a hívók beszélgetésében, az embert Istennel összekapcsoló imában, amit nem kell, talán nem is szabad lejegyezni, mert túl személyes és bensőséges jellegű. És ez rendjén van így, mert a Szentírás intézménye megengedi, és kezességet vállal érte.

De bármilyen közvetlenül jeleníti is meg az írás Jézus szavát és a róla szóló elbeszéléseket, ez az írás maga is közvetítés műve: Az ősegyház intézménye közvetítette hozzánk, a Jézusról szóló különböző hagyományok, amelyek eljutottak az evangélistákig, és kialakult formájukban kötelezték őket, mielőtt szavaik egyházközségeikben szintén hagyományt teremtettek, és végül az újszövetség szentírási kánonának maradandó nagy egységévé olvadtak össze, csatlakozva az ószövetség már meglevő kánonához. Azt gondolhatnánk először, hogy a hagyománynak ez a „folyékony“ eleme, amelyben a Szentírás létrejön, hogy azután maga is befolyást gyakoroljon rá, ellentéte az intézménynek. De nem így van. Nagyon is jól tudják ezt azok a kortársaink, akik az egyházi hagyo12